Hajótöröttek

Egy búborékkal kevesebb

Az örök semmi tengerén.

A sír egy lábbal közelebb,

És távolabb egy szép remény,

Álljunk meg egy kissé, barátim,

E zárt sziget mentében itt:

Nézzünk be jól a végtelenbe:

Nincs egy hajó, mely közelít?

Az ég borult, s szél mégse leng;

Az ég villámlik szárazon;

Ha üt, nem hallja senkisem;

Mézharmat csillog a gazon.

A habok oly halkan susognak,

Mint a haldoklók ajkai,

Kik jobb világ titkába látnak,

De nem bírják kimondani.

Mentő hajót várjunk-e még,

Ha durva szirtbe ütközött?

Választanánk - ha nincs egyéb -

Halál és őrület között?

Óh a vihar, mely összetört, széjjelszórt,

Kerülne vissza legalább,

És ölne el szépen, dicsőn, míg

Nem őrjít meg a némaság!

De nincs remény, de semmi jel!

Biztatnak még bátor szivek,

De már magok se hiszik el,

Mindegyre fogynak a hivek.

Nincs mért keressen föl a kalmár,

S rablócsapat ha ránk talál,

Csak rabul vinne: ami ránk vár,

Koldus halála - éhhalál!

Idő mulik, nap áldozik,

S szép ifjuságunk oda van.

Iszap beföd, viz elborít

És elenyészünk nyomtalan.

Ajk nem mesél, s mit írna föl könyv

Hogy vérünk is volt - hamu lett -

Ah a bitó is szebb, hisz arról

Valaki még példát vehet!...