Óhajtás.

Volna szárnyam! elröpülnék

Egy kies vidék felé,

S ott pihennék, hol madárhang

Éled s a vig csermelyé,

Mig a hivnek gyönge karja

Édes lángra költene,

És az álmak szép honából

Szebb valóra intene.

Ott a berki alkonyatban

Csak mi ketten kedvesen,

Tudva: senki el nem árul

S nem lappang irigy lesen;

Andalogva hü szerelmünk

Szent malasztit érzenők,

S hosszu verseny áldozatban

Bájkelyhét üritenők.

Lepje bár a fagy a vidéket,

Nem sóhajtom a tavaszt;

Egy varázslat, bár havaz künn,

Visszahímzi nékem azt:

A derült ég tiszta képe

Hívem kék szemében él,

S nyájas arczin olvadozva

Liliommal rózsa kél.

Zsenge szálit a pagonynak

Látom karcsú termetén.

S a virágok illatárját

Beszívom lehelletén.

Könnye harmat, mely vidítva

Titkos búmon ringadoz;

Lelke napfény, s tőle minden

Életkéjre lobbadoz.

Ott vidám kedv és szerencse

Tűn fel minden kényivel;

Ott az élet ifjan aggul

S szép álomkényt lebben el.

Édes emlék! drága képek!

Bájitok ha átfutom,

Mily örömmel elröpülnék!

Merre? - azt csak én tudom.