Hálaadás az írógépnek

Ti kedves gyüjtők, kérlek, hagyjatok,

Ne kérjetek tőlem „kéziratot”!

A kézírásom kusza, reszketeg,

Megbontotta a megbomlott világ,

Szétzilálta a zilált idegek.

Sírva és undorodva nézek rája:

Az álmaimnak méltatlan ruhája.

S hiú vagyok: a grafológus - félek,

Reám olvasna ezer gyöngeséget.

Az írógép elfedi azokat,

S ró rendületlen, szilárd sorokat.

És a sorokat oszlopokba rója:

Építő-erőm óra-mutatója.

A rossz idegek játéka felett

Megmutatja igazi lelkemet.

A lelkemet, amelyre vágyva-vágyom,

E nyugodt oszlopokban megtalálom.

És ti is megtaláljátok bizonnyal.

Mit akartok hát a „kéziratommal”?

Az írógépnek adassék ma hála.

Rajta verődik az első veret:

A lelkem legelső páncél-ruhája.