HÁLAEMLÉK...

Zugó viharral küzdő óceán

Hullámit és a felhevült kebel

Érzelmeit, melyben öröm s szomor

Csatára kelt: életvalón ki tudná

Élettelen lapra átönteni?

Nagy Férfiú! mig ajkaink meleg

Hálát rebegnek, és öröm ragyog

Szemünkben; szívünk elszorúl...

Arcunkra hullnak búcsukönnyeink.

S az érzemény csodás vegyűlete,

Tördelt szavakban ömledez feléd.

A gyors idő fut; mint sebes folyam

Ragadja a part lenge fűveit,

Elhordja napjainkat; és ki azt

Munkátlanul letünni engedé,

Mint könnyű sajkaút a mérhetetlen

Viz tűkörén, elmúlik nyomtalan,

S a sír göröngyeit nem éli túl.

De tettek által halhatatlanúl

Ám a derék, s nevét kivíja rénye

A bús feledség éj-homályibul.

Miként a fénykirály habokba száll,

De éltető világot még sokáig

A bércek ormain ragyogva hint.

Márványt emel a hála s tisztelet

Annak, ki a közügy javára élt.

Hű Gondnokunk! sok üdves tetteidnek

Ily nagyszerű emléke iskolánk.

Mert két tized - lankadni nem tudó

Atyáskodásodnak tanúja - tünt el

Felette; melyben jelszavad vala:

- Követve szép lelked sugallatát -

»Diszét, javát munkálni ennek és

Mi ezt emelje létesíteni.«

Emlék ez és dicsőbb, mint a hideg kő,

Mely holt betűkkel érzéketlen áll.

S bár sorsod int és elszakaszt körünkből,

Szivünkben élni fogsz örökre, s abból

Mély tisztelet, hő hála leng utánad,

S csak végütésekor hal el vele.

És most az elválás bús percein,

Fogadd közös hálánk atyáskodó

Buzgalmidért, miket tanúsitál

Intézetünk körűl; s hogy ápolád

A tudomány szelíd virányait;

Oh! ezt méltánylani a jó Király

Hazánknak atyja is kegyes vala.

Hálánk csak egyszerű virágfüzér,

Melyet számodra tisztelet kötöz;

Csak gyenge súgár a hő láng helyett,

Mely szívünk oltárán lobog feléd.

Mert a kebel tolmácsa: nyelv s ajak,

Szavakban oly szegény, s elégtelen

Hűn visszaadni annak érzetét.

De szólnak könnyeink amellyeken át

Tükröznek a sziv hő indúlati,

Tiszták ezek, mint a forrás, miből

Fakadnak bús szemünk pilláira.

Sirunk - mert távozol nemtőnk! - de menj!

Kisérjen áldásunk örökre -!

Menj! készen új pályád, amelyre már

Régen utat törének érdemid;

S miként bátran repűl a nap felé,

A bérceken lakó királyi sas;

Lépj a dicsőség fénykorán magasbra.

S légy mindenütt a jóügy bajnoka;

Melyért legyen jutalmad: jó Királyunk

Magas kegyelme, és a hon meleg

Hálája, és az édes öntudat.

Tisztán ragyogjon még sok éven át

Feletted, a boldogság nyílt ege.

Találj lelkes nőddel boldogitó

Gyönyört, jeles reményű magzatodban

Kit képezhess erényeid nyomán,

Ki örökölje szép erényidet.

Ugy folyjon élted, mint a rét ölén

Vésztől zavartalan kies folyam,

Mely partjain virágokat nevel,

S jótékonyan árasztva csöppjeit,

Körülte minden díszlik és virul.

Szerény Fáynk! fájdalmasan bucsúzunk

Tőled, kit oly szeretve tisztelénk;

De él reményünk: hogyha elszakadsz is,

Jó szívedtől feledve nem leszünk,

S gyakorta feltünendik képzetedben.

A tégedet hálásan tisztelő

És vérző szivvel elváló Patak! -