Halál

Beszélhet a hit és a bölcselet;

Rút a halál, szépítni nem lehet.

Undort, iszonyt kelt borzasztó alakja.

S ki tudja, vaj mi lappang még alatta?

Álom talán, tudat- s álomtalan;

Embernek végre csöndes nyugta van?

Örökre minden elmult, elenyészett?

Szomoru bár, ez voln’ a jobbik végzet.

De hátha újabb gyötrelem, pokol;

Az ember még aztán is fuldokol;

Egymás után, lassankint, atómonkint

Szenvedve át tovább a haldokló kint?

Fekete-sárga rém, ádáz halál,

Rejtély, mit földi ész ki nem talál;

Istennek büntetése vagy kegyelme,

Jó vagy gonosz, meg kell nyugodni benne.

De lenne bár a legszörnyűbb eset:

Utálatosabb, rémületesebb,

Amit belőle emberek csinálnak:

Az ágy, amit kezük vet a halálnak.

Oh hogy az ember élve szolga, rab,

Még hullájában sem lehet szabad!

Hogy nemcsak a lét versenyén egymásnak -

Még a halál után is vermet ásnak.

Mert nem elég ijesztő a halott;

Megörökítik e rémalakot.

Hallgassa, tehetetlen, mozdulatlan,

Mint rágja undok féreg, őrli halkan.

A tömeg haza várja lelkedet.

Hogy mint kisértet kelj föl, eltemet.

Leszögeli, lezárja koporsóba

Magát az istent, aki megváltotta.

Gyógyíthatatlan, rögzött bárgyuság!

Nem fog ki rajta a nagy tanuság,

Hogy aki mint hős halt meg a kereszten,

Nem bírt maradni e sötét rekeszben.

Oh, boldogok, kik a máglyán elégtek,

Mint visszaröppenő láng, szálltok égnek,

A végtelen, szabad légoceánban,

Hol örök fény, örök világosság van!

Oh, mily dicső, mi fönséges lehet

Ragyogó ég, penészes rög helyett!

Megtérni egyenest, egyszerre abba,

Mely minden éltet, üdvöt oszt, a napba!

...Ti emberek, ti többi emberek!

Vesszőfutás volt létem köztetek.

Mi enyhitett, fönntartott életemben,

Csak a saját lelkemből meritettem.

Ha majd megölnek a kapott sebek,

Maradjatok következetesek.

Egyetlen egyszer, a nagy pillanatban

Tehettek jót velem, bár akaratlan:

A keveretlen öröm, nyugalom

Szűz mosolyával dermedt ajkamon

Égessetek meg, mint egy átkozottat -

És legyetek mindannyian áldottak!...