HALÁL A PAP BORÁBAN

Egy ősz, sovány, kehes pap, ki vélem utazott,

bús volt s pettyes szivarját mélyen szuszogva szítta.

Vonatkerék, füst, vágány és minden, mi setét,

levert zenével zengte: ó, élet, titkok titka!

Én most: fagyos kisírt könny, én most: csöpp pont az éjben,

úgy ülök itt e pappal, akit nem ismerek,

mint gyilkos ül a szennyes, hideg siralomházban

s már gyón s a torka táján halála szendereg.

S úgy voltam, mint a gyilkos, gondoltam vér szagára,

gondoltam életemre, mit szerelmem megölt.

Szívem sikos husába rózsák tövise bágyadt

s hűltem, mint hervadt rózsák fája alatt a föld.

És minden-minden elmúlt... így mondtam árva hangon

s az éjnek zörgő nyelve visszasírta a szót.

Kis őrház éji tájon, kopasz fa, hűvös tócsa:

hát így hagyunk el, bőgve, egy drága, szent hajót?...

Az ősz, sovány, kehes pap száraz, remegő kézzel

elővett nagyvigyázva egy pintesüveget.

Paraszti okkal-móddal ivott egy hosszú kortyot,

száját megtörlé s békén arcomba nevetett.

S miként e korty a sínen volt tán egy mérföld hosszú,

e perc úgy volt szivemnek halálos-végtelen:

láttam a szomjúságom a gúny borában ülve,

amint örökre, sandán búcsút intett nekem.