HALÁLFA.

- - - Isten veled!

Hiven szerettelek...

Te voltál éltem boldogsága

Te voltál örömem;

Virágos volt a földi pálya,

Mert te jártál velem!

Most éltem húnyó estelére

Ragyogjon még szerelmed fénye!

Hűséged vesse lágyan

A sír ölében ágyam,

Mert e szív még ott is szeret...

- - - Isten veled!’

»Szivem szaggatják ajkaidról

A végbucsúnak szavai;

Ah, lelkemet szeretném hűlő

Kebledbe átfuvallani!

Szerelmem, mely csak a tied volt,

Nehéz, örök bánattá válik...!

És téged gyászol élve halva,

A sírban, a feltámadásig.

E puszta szív s halvány ajak:

Örömre meg ne nyíljanak!

Éltem legyen virasztó bánat

A temető halmán utánad!«

‘Nem ugy, édes hölgyem! nem ugy;

Az álom és a sír enyém;

Tiéd az élet és öröm,

Ne mulj el napjaid felén!

Szerelmed boldogított, -

Könyek között temetsz el...

Hívd vissza néha képem

Szelíd emlékezettel...

De élj örömben, boldogságban!

A holtnak fáj a hosszu bánat;

Ha szellemem mosolygni láthat:

Ugy lesz a sirban csendes álmam!’

Tágas körben csapong a földi pálya,

És mintha mindig egy csapáson járna;

Összébb, összébb vonul pedig mesgyéje

Hogy végre a vonzó központot érje!

És míg sokat remélünk, várunk dőrén:

Megnyílik a sír, e mély földi örvény;

Felettünk összefut setét homokja, -

Minden feled és mindent feledünk...!

Annál a könynél nincsen egyebünk:

Mit a hűség hullat reánk zokogva.

A hölgy halottját földbe tette,

Feldomborult a sírhalom;

Viraszt felette akit a bú

Varázsa, kéje odavon.

És rajta rozmarint nevel

Fájdalmival, könyüivel,

Mely lelkéből szemébe árad...

- S a holtnak fáj a vérző bánat.

Aztán sok év letűnik,

Ölt zsenge lombot a fa;

S ha ősszel sárga lészen:

Lehull, elvész alatta.

Uj himvarrást nyer a zöld

Réten az ócska szőnyeg;

Még a sziklán is, a moh

Uj sarjadási nőnek;

S mit változás nem ére:

A nő bús érzeménye!

A puszta szív, halvány ajak:

Örömre nem mosolyganak...

S ki lenn, nem lát nyugalmas álmat:

A holtnak fáj a hosszu bánat.

Áll a magános rozmarin

A sirnak csendes hantjain!

Sohajtástól magasra nőtt,

Könyhullatástól sarja zőld;

De egy holdatlan éjszakán

Véletlen összerendül...

Megfutván fájó zsibbadás

A sir földén keresztül.

És elveszítve ágát:

Lesz hirtelen halálfa;

Világos-sárga rózsák

Rakodván oldalára.

Ah, gazdag ott a temető

Kedves szivek hülő porával,

S a hantot hév köny hatja által:

Holott a bús halálfa nő.

Mint a sirokba szurkált fáklya

Világit halvány-sárga fénnyel,

Mély sóhajtás ingatja éjjel,

Mely a gyászországot bejárja,

A mély sóhaj a sirból támad:

Ne sírjatok, ne sírjatok!

Ottlenn már boldog a halott...

A holtnak fáj a hosszu bánat!