Halavány téli rajz

Milyen fehér csöndesség ez!

Messze házunk télben ül.

Gyere az ablakhoz, édes!

Csókolj meg és nézz körül!

Süt a nap, elállt a hó már,

mégis pelyhek hullanak:

puhán, halkan, pehelymód száll

pillanat és pillanat.

Gyere, édes, az ablakhoz,

tekints szét az udvaron!

Nézd, a friss, a lágy, a vaskos

szőnyegen még semmi nyom!

Csak a kis szolgáló lába

rajzolódik halavány,

s elvész, mint a Szaharába

egy zarándok karaván.

Szalma közt fagyottan áll a

kert füzes mélyén a kut

intve dermedt jégszakálla

hogy az év, mint óra, fut.

Jertek apró, jertek sűrű

pillanatok pelyhei

jobban mint e szalmagyűrű

szívünk kútját védeni.

Milyen furcsa füstünk árnya

a túlsó tető haván:

mintha távol emlék szállna

rokon szívbe tétován.

Ki gondolhat ránk e csöndben,

míg körülvattáz a hó?

Titkos lánc nyúl át a földön

összekötve aki jó.