HALDOKLÓ MELLETT.

Beteghez hívtak. Késő éj vala,

Csillagtalan, mélységes néma éj;

Félelmesebb igy mozdulatlanul,

Mint amidőn ég és föld háborog,

A szívre nagy, zordon teher nyomult.

A semminek kietlen érzete.

Zaj nélkül léptem a szobába, hol

Csend, tisztaság, de sűrü lég vala,

S az ellenzett világu mécs homályán

A halavány, nehéz beteg feküdt;

Egyedül volt. Szegény családtalan!

Ösmertem a jámbor, becsűletes,

Kevés szavú, de nyájas férfiút;

Előttem állt egész alakja: amint

Ujját állán nyugasztva könnyedén,

Reám emelte nyilt arcúlatát,

És hallgatott a szent falak között. -

Hozzája lépve észrevétlenül:

Fénylő, szuró szempár fordult felém,

Majd visszakapta gyors tekintetét.

Köszöntve őt, tovább vivém a szót:

,Te hívatál barátom, itt vagyok!’

»Jól van, - jól!« válaszolt kedvetlenül,

És szemeit behunyta hirtelen.

Elalszik tán. Leültem; csend leve.

Minő a csend, a haldokló körűl!

Néhány perc mult s azt vettem észre, hogy

Csak tetteti s nem alszik a beteg;

Szemhéja szűk nyilásán kémlelé:

Készűlök-é távozni? Nem! s legott

Keményen szólt, - nagyot vetvén magán, -

»Oh, én roszúl, igen roszúl vagyok...!

Ugy szaggat itt... meg itt... meg mindenütt...

E gaz betegség még bizony megöl!«

,Csak türelem, csak bizalom! - Hiszen

Még nem halál a terhes nyavalya;

Majd felemel, ki a kórágyba tőn!

Az Úr türő, kegyes; - hatalma nagy,

Mely visszahívhat a sir széliről,

Hogy élj, örülj, s ő jóvoltát magasztald!

(Figyelmesen nézett rám a beteg.)

De életünk bizonytalan, rövid,

Nem toldhatjuk meg egy arasszal is;

Igy, bármikor hív és szólít az Úr:

Meg kell nyugodnunk bölcs határzatán

S eme fohásszal hunyni bé szemük:

Atyám, kezedbe tészem lelkemet!

(Nagy visszatetszést szültek e szavak.)

És látod, sok, sok bú, gond és baj ér!

Hol bujdosunk, az élet útain

Könyek borítják a nyomot; - s kezünk

Sajgó szivünkre nyomva szüntelen.

Szeretteinket a sír fogja bé,

Szemünkre köd, lelkünkre bánat ül,

Zord, puszta lész az élet és világ.

Elfáradtunk, fejünk aláhajol

S magunk sohajtjuk ezt: elég, elég!

Jól is van így! - A porba tér, mi por.

A halhatatlan: Istenhez siet.

Valóság lesz remény, vágy, sejtelem,

Mélység, titok megnyitja kebelét.

Mi a halál? uj élet útja az,

Holott tartóst nyerünk törékenyért,

S bibort öltünk a szennyes rongy helyett!’

Ekkor fejét felkapta a beteg

És képiből kikelve szólt vadul:

»Hiszed te azt, mit nekem beszélsz?«

,Hiszem! rebegtem és megrezzenék...

A kitörés váratlanul esett,

S ijesztő volt szó, arc, szem egyaránt.

»Bolond vagy...! mégse, oh te nem hiszed,

Nem hiheted e zavaros mesét...!

S a csont-kép próbált rám mosolygani;

(El nem felejtem e szörnyű, ez álnok

S undok mosolyt, mellyel megnyerni a

Hitetlenségnek engem ő akart).

És folytatá: »adj jelt tehát, ha tudsz;

Mutass nekem, ki onnan visszajött,

Hogy tőle halljam, ott tulnan mi van?

Képmutató, álnok pap aki vagy!

Gonosz játék, melyet velünk ti űztök!

Hirdetve azt, mi bántó s képtelen.

A kisded, amint ért s figyelni bir:

Rettegtető, nyügző tan rabja lész;

S menekni nem bir ifju, férfi s agg,

Élő, haló ama nyomás alól?

Oh ez se, az se! rémet, árnyakat

Mutattok ennek is végpercein!«

- Gyengült a hang, a fő alásülyedt. -

,Szegény testvérem, eszmélj, csillapulj!

Félre beszélsz! a láz zavarta meg

Nyilván eszed, s onnét e zűrzavar...

Ösmértelek, erkölcsös és szelíd,

Istenfélő valál te s nem gonosz...’

»Nem ösmerél! - Istentelen valék!

Olyan, minőt e szó jelent neked!

De mely nekem csak ezt tevé: okos.

- Rövidlátó! - minőkből a világ áll!

Szemedben úgy-e az mind jó s igaz,

Ki a biró s törvény előtt nem állt,

Vagy nem volt a pelengérhez kikötve,

S nem bélyegzé meg a közvélemény?

Ki rendes, a szabályt nem hágja át,

Ki áldozó, alamizsnát ki oszt

S a templomban buzgón imádkozik?

Hahaha! én jól játsztam; a szerep:

Gonosz levén, igaznak látszani!

S a megbánás nem háboríta; - volt

Étvágyam, álmam és becsűletem.

Éltem... kacagtam...! egy két óra még,

Midőn lejátszom a bohózatot

S mindennek vége, vége lész örökre...!

Nincs semmi! és nem is kell! - hit, jövő,

Remény, megvetlek én s elútasitlak...!«

- Igy szólt, de szólt nagy háborgás között.

,Boldogtalan! mért nem vagy hát nyugodt?

Mi e vivódás, e kétségbesés,

Mely hányja, tépi bőszült lelkedet...?’

Nem folytatám. Hosszú szünet leve...

A mécs ingó világa mozgatá

Az ellenző árnyát az ágy felett.

Verejték lepte a kór homlokát,

Lélekzetét fuldokolva szedte; nagy,

Nehéz harc volt, mit látszék küzdeni,

Vergődve, mint a rémült skorpió,

Mely vég, halálos csípést tőn magán.

Mozdúlatomra felriadt... merőn

Nézett reám, s felém nyujtá kezét...

,Boldogtalan, miért nem vagy nyugodt!

Felelj meg e kérdésre tenmagadnak!

Mondod, hogy jól tevéd, amit tevél:

Emlékidből végy hát enyhűletet!

Üres beszéd: hit, lelkiösmeret?

Fogódzál a gúny- s tagadásba! - Im

Itt a világ, tartson meg a világ!

Mi háborit, ha tulnan semmi sincs?’

Felkeltem ágya széliről, de ő

Reám szökött, mint a vad, és kezem

Rekedt kiáltás közt ragadta meg:

»Ne, oh ne hagyj itt, vallás embere!

Oh hallgatom már, hallgatom szavad!

Irtózom... félek... s nem tudom mitől...?

Hah, mondd meg: mit tegyek? hová legyek?«

S mondám: ,Bízz’! - »Nem merek!« - ,Higyj.’ »Nem tudok!

»Taníts meg rá: mikép kell bízni, hinni?

És... távolítsd el... innen... a halált...!«

Kezem folyvást szoritva, hátradőlt,

S inkább nyögött, sirt, mint szólt a beteg:

Nem fedte már verejték homlokát,

Ónszinüvé változtak a szemek,

S körültök ott, hol a köny útja van,

Fényeses, vörhegyeg szalag vonult,

S az arcot gyenge csuklás rángatá...

E száraz sírás iszonyú vala!

Láttam, hogy véglobbot vet a kanóc,

Hogy szólanom kell s gyorsan... amidőn,

Remegni kezdtek a tagok, s belém

Fogózva még inkább, a kór nyögött:

»Nem, - nem megyek!« - De elment, halva volt

Kivéve a halottéból kezem:

Egy székbe rogytam... elhagyott erőm

A borzalom s felindulás miatt.

A jelenet mélyen hatott reám...

S némán ülvén az éji csendben ott,

Szél-lebbenést gondoltam érzeni,

Szines felhőt látott behunyt szemem

S egy kéznek újját a felhő között.

Elmémre sok, nagy gondolat tolult:

Élet s halál... lélek s test... öntudat

Meg nem haló, fulánkos férgei...

Örök biró... itélet s fizetés.