Haljunk meg

Mint a szőllő kebeléhez

Szorítja támaszait,

Vagy a bús szilfa mellyéhez

A borostyán ágait;

Mint hív galambok, egymással

Eggyé olvadt csókjain

Félig alélva portyásznak

Egymás hív ajkain:

Óh, ha úgy ölelhetnélek

Én téged s te engemet,

Ha úgy szorítná, míg élek,

Hív szíved hív szívemet;

Ha csókjaiddal csókjaim

Úgy egyesűlhetnének,

S ajkaidról ajakaim

Örökké függhetnének:

Az istenek szálájában

Úgy megvetném a nektárt,

A menny ambróziájában

Úgy én nem tennék sok kárt.

Hosszas csókjaink folytában

Örömmel alélnék el,

S szádból e boldog órában

Édes halált szívnék fel.

Jövel, óh jövel, haljunk meg!

Már megy lelkem kifelé:

A halálban se váljunk meg,

Siess karjaim közé.

Amely kéz hív hamvainkat

Egymástól elszakasztja,

Bontván csendes álmainkat,

Óh, átkozott légyen a’!

A mirtusok hűs bóltjában,

Hol elhúnyni találunk,

Egy zőld sírhalom magában

Jegyezze hív halálunk.

Lelkeink pedig menjenek

Egyesűlt lehellettel,

Csókok közt emelkedjenek

A boldog egekbe fel.

Ama szerencsés mezőkre,

Hol örök élet hever,

Hol a mennyei tetőkre

Zúzt a bús tél nem kever;

Amelyek zőld határjára

Halhatatlan tavasz néz,

S örök fényt fest hűs aljára

Ama mindenható kéz.

Hol a fák szebben virítnak,

S a szellők fuvallási

Tisztábbak, s jobban újítnak

A folyók mormolási.

Ahol a nedves szemekről

A bús könnyek lehúllnak;

Ahol a vérzett szívekről

A fájdalmak elmúlnak.

Ahol a hív szeretőket

Örök láncok kerítik,

S egymással szerelmek őket

Örökre egyesítik.

Ahol Pháon bús Sapphóját

Megöleli végtére,

És Petrarca hív Lauráját

Forrón nyomja szívére.

Ahol kevesebb bánattal

Néz Abelard hívére,

Helóízt jobb foganattal

Tanítja szerelmére.

Óh, égi örömérzések! -

Nézd, az ég már nyílva vár:

Jer, haljunk meg, én nem kések,

Óh, bárcsak ott volnánk már!