HALLGASS...!

Hallgass, hallgass, elkésett dal,

Szebb napoknak képe, társa!

Lomb, virág ha tégedet hall,

Még fájóbb lesz kimulása.

Hallgass, hallgass, elkésett vágy,

Ne vérezd a szivet jobban!

Kit remény, kedv, minden elhágy:

Hadd veszítsen megnyugodtan!

Bús a tájék hervadáskor...

Ugy elnémult a dalos had!

Hegy-völgyön a tündér sátor

Ki hitte, hogy igy leroskad!

Ki hitte, hogy haloványon

Huny le a szép csillag fénye?

S szép reménység, boldog álom:

Fájdalommá válik végre?

Zaklató vágy, néked éltem!

Keblem égett s el nem hamvadt;

Elhagyattad jókor vélem

Az őstelket, a nyugalmat!

Magas szirten vérzéd lábam,

Majd a mély tengerre űztél!

Nem hagyál a palotában,

Nem hagyál a pásztor-tűznél!

Nyertem szivet, boldogságot,

S oda hagytam, oda, érted!

Kór szivem gyógyulni vágyott,

S tudva szíttam édes mérged!

Im! lassúlunk mind a ketten...!

Aggott sólyom, vedlett szárnnya

Repült bár a fellegekben:

Csak a szomszéd fáig szárnyal.

Boldog tájak! nyugodalmas

Hűség karja... tűzhely lángja!

Erőtlen vágy, hallgass, hallgass!

Lelkem a mult vérzi, bántja!

Tört virághoz, hullt levélhez

A nyájas dal hasztalan szól...

Szivem is csak betegebb lesz

A mosolygó gondolattól!

Oh csak vissza, vissza térne

A szép nyárnak fénye, lombja!

Ború gyűlne bár az égre,

Mely szélvészben lángját ontja.

Hah, csak bírna! szállna véled,

Oh vágy, e szív kénye-kedvén!

S magam ismét a nagy élet

Zajgó hullámára vetném!