Hallgat

Hallgat.

Hallgat néha hosszú órákon át.

Akár a kő.

Akár a fa.

Akár a hó.

Akár a hóvirág.

Hallgat.

Én e hallgatás irígye vagyok.

Bár nyugtalanít ez a hallgatás

Néha.

Mert hátha befelenőtt panaszok,

Megkövült jajok, elhalt sóhajok,

Fínom kéreggel, fedezett sebek,

Alig kinyílt apró virágfejek,

Szorongó, örök, nagy-nagy aggodalmak

Lappangnak kő, fa, hó, hallgatás alatt.

Én azt hiszem, hogy ismerem.

És mégsem ismerem.

És ma sem tudom, miért hallgatag.

Csak e hallgatás irígye vagyok.

Azután szégyellem,

Jaj, nagyon szégyellem,

Mindíg, amikor szemben ül velem,

Fecsegésben szétszórom magamat,

Hogy szóltam, szóltam, szólnivaló nélkül,

Aprópénzként elszórtam magamat.

Ő ült, és hallgatott,

S mint foghatatlan súlyt

Éreztem lelkében az aranyat.