HALMON ÁLLOK...

Halmon állok, tekintetem

Legel távol mezőkön;

Ugy tetszik ott vagyok megint:

Patak, rét, sík előjön.

És mintha színám illatát.

Szellője rám fuvalna...

Ez a halom, hol én állok,

Az emlékezés halma.

Nagy erdőség terjed köztünk.

Hátam megett az évek,

Mióta e tájt elhagyám:

Nagy erdővé növének.

És mig tovább, tovább jövök,

Összébb borúl az ága,

Takarván a szép sik mezőt

Mindinkább köd- s homályba.

De még a fák s bokrok között

Egész addig kilátok:

Hol a játszó gyermek körűl

Pillangók és virágok.

Mosolygó menny, szép gyermekarc,

Repeső sziv, virág, dal:

Miért is nem kisértek a

Földi pályán ti által?!

Ah! a játék hamar kihull

Az ifjoncnak kezébül;

Fényes, tündér világba lép,

Mely álmain felépül.

Sápadt az arc, a sziv dobog,

Mégis szebb lett az élet:

Csillag s zene, szellő s patak

Új értelmet nyerének.

És folynak a sziv napjai

Izgalmasan, de szépen;

Csalódásban ha lész beteg:

Meggyógyul a reményben.

S reá, kétség s küzdés között,

Amellyel vítt s csatázott:

A szerelem szövétneke

Hint meleget, világot.

S eddig van az élet csupán;

Mi később jő utána:

A szép, de mult időknek az

Csak viszhangja, csak árnya.

Remélő sziv, hivő kebel,

Az ifjuság zajával:

Miért is nem kisértek a

Földi pályán ti által?

Mi ér az, hogy fölébb juték,

És tágult láthatárom?

Hogy lássam a távol mezőt,

Ha látnom kell kopáron!

Mit a fénykör, mellyel magát

A büszke ész ruházza?

Ha oda van ábránd, remény,

Az élet s sziv zománca!

Édes, könnyü csalódás a

Boldogságnak nagy titka;

Boritva van lágy zöld mohval,

A zord kemény kőszikla.

De az élet hideg, kopasz

Valóságot mutat csak;

S a sziv a mult felé fordul,

Hol könnyülhet, mulathat.

Csak akkor lel vigasztalást

Lelkem, ha néz felétek:

- Honnan régen elköltözém -

Távol kéklő vidékek!

Bár a nap ott ragyogna rám,

Szellőd felém fuvalván...

De messziről látlak csupán,

Az emlékezés halmán.