Halott

Az élőt kínálja gyümölccsel tavasz, nyár,

És kínálja borral a tél, -

De én már tudom, miből él a halott:

A halott könnyekből él.

A halott fekszik a sír fenekén,

Ahol nincs se tél, se nyár:

És sárga az arca s a szeme süpped

És fekszik és könnyre vár.

És fekszik és vár, hogy jönnek-e már,

És fekszik és vár a holt,

Nincs hála, se vád, nem kér, nem is ád,

Nem kell neki se nap, se hold.

Se emlék, se remény, se távoli táj,

Csak könny kell a szemből, sok szürke nyirok,

Mikor reccsen az ág és zúgnak a fák

S lüktetve szorul a torok.

Mikor szörcsög a föld és árad a csend

És szárad a csont odalent,

A csont, a kemény, akkor várja szegény

Vergődő lágy elevent.

Mert tudd meg: olyankor nevetni szokott,

Ha sírásra görbül a szád,

Ha sírsz, ne feledd lágy arcok alatt

A csontarc kaján mosolyát.

Én annyit sírtam már, ó, de unom!

Kimarta szívem a könny,

Mint vén, erezett, rossz régi rezet

Zöld rozsda, lusta közöny.

Ott sírtam, hol senki se látott,

Piszkos, züllött helyeken,

Mert gyűlölöm én a gyáva pityergést,

Utálom s émelyedem.

De ha kell még könny, adj jelt, te halott,

Nincs vége a tornak, még tart az ebéd,

Ha elfogy a szemből a víz, adok én

Vért is, ha kell, sót is, ecetben epét.

És szétfolyok könnyé s a földbe szivárgok,

Ha ez kell, halott, teneked:

Kimoslak a földből, kiáslak a földből,

Kibontom a gyolcsból tetemed.

S megindul a könny patakja veled,

A szennyes ár kidagad,

S rohan át temetőn, falon rohan át

Vad folyó, könny-zuhatag.

Egy új vizözön pörgesse meg újra

A földet, mint gyermek az orsót,

S vizek tetején, habzó vizeken

Noé bárkája, koporsód.

Halott, te halott, anyám, szeretőm,

Ó nőm, gyerekem, barátom!

Majd szállj ki belőle s adj hírt nekem onnan,

Ha kikötsz egy új Araráton.