Halottaink

By Gyula Juhász

Távol mezőn és dombon és hegyen

Alusznak ők és sírjuk jeltelen.

És tenger mélyén és sivatagon

És nincs kereszt fölöttük, nincs halom!

Négy anyaszélnek minden tájai

Látták harcolni őket s hullani.

Ily aratásod nem volt s ne legyen,

Öreg Kaszás e földi téreken.

S míg annyi gaz és annyi gyom maradt,

Elvittél sorra szépet, fiatalt.

Húszéves lángészt, férfit, aki ép

És nem pótoltad őket semmiképp.

Két kézzel vágtál rendet s rend helyett

Csak gyász, nyomor és ínség született.

Világunk dísze már világtalan,

A temetők odvában oda van.

Ó mily vetés ez, szörnyű, szent vetés,

Érlelni őket tenger könny kevés!

Özvegyek, árvák, fájdalmas anyák

Vert tábora néz vérzőn, sírva ránk,

A kegyeletnek pisla mécse ég

S betegen virraszt az Emberiség.

Halottaink közt legnagyobb halott,

Közös anyánk, hazánk is ott van, ott!

A dús, a boldog, drága szép haza,

Ma csonka, béna, vérző és kusza.

Nincs e világon annyi koszorú,

Mely eltakarjon, áldott szomorú,

Nincs annyi könny, mely méltón elsirat

És sebeinkre írt ad és vigaszt.

Ne is legyen! Szót, könnyet már ne ejts,

Magyar, virágod egy, a nefelejts!

És addig nem lesz élet, béke sem,

Míg föl nem támad ő, győzelmesen!