Halottak estéje

Száz süppedő, bús őszi sír között

lángba szökken az örök béke álma,

s a szitok-szavat imádságra váltva,

arra gondolunk, ki elköltözött.

Ezer borús fej, csüggedtre eresztett

most hirtelen az esős égre néz,

ezer elzsibbadt-reszketésű kéz

puhán öleli át a fakeresztet.

És csak lobog a sok parányi láng

s tudjuk, hogy ez a hitünk és reményünk,

értünk mutat föl, mindig ebben élünk

s ebben enyhült meg minden ősapánk.

Szebb jövőnk hite most meglátogat,

s önfeledt ajkunk imában beszél:

– Ne engedd Uram, hogy az őszi szél

kifújhassa a kicsi lángokat.