Halottak napján.

Halottak napján.

Este, hogyha hallom,

hogy áhitatra kondít a harang,

elálmodozom a búgó harangon.

Hogy szól puhán a halkult, tompa hang,

hervadt ruhában ébred a gyermekkor,

mely a szívemben porladoz, alant.

Imádkoztam mint kisfiúcska ekkor,

vékony kezem megfogta jó anyám,

szemembe nézett mélyen s átölelt jól.

Féltem. Fakó volt arcom, halavány.

A lámpatenger kék, beteg derűjét,

az őszi fényt tükrözte vissza tán.

Künn szürke, rémes volt az ónszinű ég,

a lelkem ott járt a sírok között,

s a víziók egymást riogva űzték.

Fénylő ébenfa-zongoránk fölött

két gyertyatartó szomorúan ezüstlött,

tágas szobánk homályba öltözött.

Künn álmosan borzongott már a hűs köd,

én megbotoltam réveteg imámban,

anyámat néztem, mint egy csöndes üdvöt.

Fáradt imám hozzá szállt s őt imádtam.