Halotthozó éjek

... Majd, hogyha egyszer már a mécs sem ég,

és várunk, várunk a szobánkba szótlan,

akár a hullák lenn a sírhalomban,

és ránk borul a temető-setét,

majd, hogyha járni vágyunk s mélybe botlunk,

majd hogyha elfagy dideregve csókunk,

s úgy fekszünk ágyra, mint a kínkeresztre,

és kalapáló, őrült szíveink

riadt tusakvással, kétségbeesve

vergődnek csillagoltó téli este,

mint bús madarak a hidegbe kint,

miket az éjjel ablakunkba vág...

(Halott-hozó, borzalmas éjszakák.)