Halotti tisztelete néhai Marczibány Istvány Úrnak.

Szomorúan nyögnek Budánn a’ harangok,

terjednek a’ várban a’ siralmas hangok,

köd gyanánt oszlik fel gőzze a’ fáklyáknak,

komoran zúgdogál, szűkénn az útszáknak,

a’ gyászos hintónak mértéklett mozgása,

‘s a’ csűdűlő népnek panaszló zajgása.

Előre megy sora a’ bús jobbágyoknak

kik tiszteletére boldogúltt Uroknak

szomszéd faluikrúl begyülekeztenek.

Utánnok egyházi énekek zengenek

a’ hangeszközöknek szomorú dallyáva1,

‘s a’ számos Papságnak köz imádságával.

Követi a’ Testet Úri Rokonysága,

kiknek írhatatlan mély szomorúsága.

Bús fohászkodások forranak mellyekbűl,

még érzékeny könyek görgenek szemekbűl.

A’ fátyolos cseléd a’ külső tisztekkel

a’ szíves barátok temérdek népekkel

buzgó kesergéssel tisztelik Urokot,

áldgyák Baráttyokot, sirattyák Attyokot.

Megy már a’ Temetés a’ vár’ kapujábúl

a’ vízi várasra, hol szűk hajlékábúl

kiömlik a’ polgár bús álmélkodással

az árva és özvegy könyes zokogással.

«Ah! itt viszik, úgymond, édes Istápunkot,

ki atyai szívvel mostoha sorsunkot

már mint hatalmas Úr megkönnyebbítette,

már mint kegyes testvér tűrni segítette.

Mit vétettünk nagyot, Egek! ellenetek,

hogy minket illy súlyos csapással feddetek?»

Igy szóllván, követik hideg Tetemeit,

‘s megmérvén magokban számos érdemeit,

fohászkodások köztt az örök Atyához,

kesergve késérik roppantt templomához

Szent Ersébet Asszony’ kegyes szerzetének,

mellyben a’ nyavalygók’ súlyos inségének

felséges érdemű vígasztalásában,

‘s több ügyetlen nőnek táplálgatásában

a’ Szerzetes Szűzek gyorsan fáradoznak,

‘s a’ jóakarókért buzgón imádkoznak.

MARCZIBÁNY ISTVÁNY Úr, Dísze a’ Hazának,

Fő Dücsőítője Famíliájának,

utólsó óráinn példás életének

ezt választotta ki temető helyének.

Ő építette fel élete’ Párjával

‘s minden jó tettének részes Dajkájával

ezen Egyház mellett ama’ szent szobákot,

Ő szerzette bennek ama’ nyoszolyákot,

mellyekben sok beteg ingyen apoltatik,

sok ügyetlen szegény megvígasztaltatik.

«Oda temessetek, mondá haldokolván,

hol a’ sok szenvedők egymáshoz kapcsolván

bús inségek által tisztúltt szíveiket,

naponkint felküldik könyörgéseiket

mennyei Atyánkhoz válandó lelkemért,

‘s utánnam kesergő kegyes Özvegyemért;

‘s hol tanácsa szerint égi Mesterünknek,

arra fordítottuk nagy részét kincsünknek,

hogy jó barátokot szerezzünk magunknak,

kik buzgó dajkái legyenek nyugtunknak,

ha majd a’ síronn túl ahhoz kívánkozunk,

kinek kebeléhez mindnyájan tartozunk.»

Közelítenek már e’ Nagynak Testével

Az Előjáróné Szerzetes Népével

zokogva fogadgya allyánn az oltárnak

korláttyai megett az egyházi zárnak.

Megújjúl az ének; vele megújjúlnak

a’ könyhullajtások, vele felbuzdúlnak

a’ bús szegényeknek köz imádságai,

szíves barátinak mély zokogásai.

Elviszik azutánn különös sírjához.

A’ Magyar Polgárság e’ gyászos pompához

oda függeszti még Magyar siralmait,

hogy megbizonyítsa szent indúlattyait

a’ Magyar Hazának e’ tiszteltt Attyához,

a’ Magyar Erkölcsnek hű pártfogójához.

De ím! szavát hallom kihatni sírjábúl,

melly vígasztalást hoz meghűltt ajakábúl.

«Én, úgymond, elértem végét életemnek,

elértem határát sok szenvedésemnek,

‘s ha jót cselekedni el nem felejtettem,

keresztény tisztem volt, a’ mit ezzel tettem.

Ezért már Istentűl vígasztalásomot,

‘s országában veszem kész boldogságomot.

Rajtam tehát, Árvák! ne síránkozzatok;

de önn sorsotokonn se szomorkodgyatok.

Él még az inséggel küzdőknek Dajkája,

a’ MAJTHÉNYI Vérnek díszes Koronája,

felséges Angyala a’ rokony hűségnek,

igaz böcsűlője ama’ szívességnek,

mellyet a’ tisztelő Jóakarójához,

vagy a’ serény szolga bizonyít Urához.

Él érzékeny szívű Párja életemnek,

nagylelkű Részesse minden jó tettemnek.»

Felséges Istenünk, Ura világunknak,

Bölcs Igazgatója változó sorsunknak!

ha elvetted tőllünk jótévő Atyánkot,

hadd meg szíveinknek érzékeny Anyánkot!