Hamu

Nagyon megszürkült bennem a világ

És benne nagyon megszürkültem én.

Elnémultak a szelíd áriák,

Elapadott forrásuk, a remény.

Tán csak magam hallom még néha őket,

Mint aki rossz álomból fölfigyel,

A dolgok tőlem rendre elköszönnek

És nem tudok felelni semmivel.

Lassan hamvaz a köd, hull a homály

És elfakul borult tekintetem,

A lelkemen száz temetői árny,

Idegen a világ s én idegen.

Mosolyra és derűre félve nézek,

Mint tűrt koldus az utak szögletén

És oly halványak bennem az emlékek,

Mint a fogyó hold a kút fenekén.

Elalvó mécses jeltelen siron,

Így darvadozom életem felett,

Már hallgatagon vár a nagy titok

És az élet lassanként elfeled.

Feledjen és lobogjon, tündököljön,

Övé az ország, hatalom, jövő.

Enyém a bánat most és mindörökkön,

Enyém a temető és szemfödő.