Hang

Jaj, mért kiabál testemből a lélek?

Nem hiszek én már semmi csodában,

földindulás és szellemidézés

nem hozza nekem koldusi reményét.

Üres az égbolt, és a szivemre

rácsaptam én rég, szürke csokorként,

a nihilizmust. Üres a föld is,

mászunk a kérgén elhagyatottan,

és tudom azt, hogy lenn a halottak

nem többek azok sem, mint amaz „érték-

nélküli minták”, félrelöketve,

vagy mint a kabátok a ruhatárban,

míg valahol még zajdul a dráma,

hullik a könny és porzik a színpad.