Ó, hányszor látlak mégis bennetek

By Dezső Kosztolányi

Ó, hányszor látlak mégis bennetek,

kis testvérkéim, rongyos gyermekek.

Deres kertekben, ablakom alatt,

ott lázadoztok ti ijesztve, némán,

kékzubbonyos, halálra-szánt csapat,

a hóba, ködbe, fenyvesek árnyékán.

A pici kőműves mily csatakos,

milyen fakó a pöttön lakatos,

az ács fia, mint Jézus, oly csodás,

pörölyt emel a kicsike kovács,

sír a bognár, az asztalos fia,

egész, egész gyermek-ármádia.

Apámat hívnám, de ő alszik mélyen,

a messzeség zenél a messze éjen.

És nézem őket és siratom őket

az éjjeli, makrancos zendülőket.

Harcolva árnnyal és meleg szobával,

nyitott szemmel velük szövetkezem,

és ablakon és véren-sorson által

őnékik nyújtom úri, kis kezem.