Haragvó testvérhez

Szertenézek a téli tájon.

Istenem, milyen jó neki!...

Ringatja hosszú, édes álom,

S hogy meg ne fázzék, hó fedi.

Közel-távolban senki sem jár,

Meg nem zavarja semmi nesz,

Zsongó életről álmodik már

S előre mindent kiszínez.

Álmában érzi már a szellőt,

Mely bársonykézzel simogat,

Látja a napot, bárányfelhőt,

Látja a selymes szirmokat.

Álmában a fák kirügyeznek,

Bújnak az apró levelek,

Közöttük fecskék gyülekeznek,

Ajkuk tavaszról csicsereg...

Az álmok sora véghetetlen!...

...Lassan, pelyhezve hull a hó...

Én nálad járok képzeletben

És úgy fáj ez a zord való!

Csupán mi éljünk hát a múltnak,

Mely új virágot nem fakaszt?

Csak mi legyünk hát nyomorultak?

Csak mi ne várjunk több tavaszt?

Ha majd hozsannák özönében

Az alvó élet újra kel,

Csak nekünk kelljen sírni éppen,

Mint ki bűnéért vezekel?

A föld felett, lám, zord hideg jár

S az álma mégis kikelet;

Sorsunk lehetne szép meleg nyár, –

Miért tűrjük a hideget?

...Álmodjunk mi is tavasz álmot

Egymás csókoló ajakán, –

Testvér! Szívembe béke szállott,

Szeretlek forrón, igazán!