HARANGSZÓ.

Mint a vidéket, csendes hajnalon

Csengő harangnak halk szózatja:

Merengő lelkem egy szent buzgalom

Titkos hatalma általhatja.

Tisztábban csendül a harangszó

Hajnalszellőben, harmaton:

Sohajts keblem! szemem könyűt ejts!

Tisztán zendűlj dalom!

Teremtő Isten! hová tekintsek,

Hol ne lássam hatalmadat?

A fényes napban, a porszemben

Te megdicsőitéd magad!

Égen és földön mindenütt

Dicsőséged láng-fénye süt.

Bámultam a végetlen tengert,

S fűszálon függő harmatot,

Hozzám a búsult menny dörgése,

S a méhedongás elhatott.

Néztem a volkán égő poklába,

A fénybogárkát símogattam;

Hallám a vihar szárnyát zúgni,

S az ért kalászt zizegni halkan...

S - teremtő Isten! földön-égen,

Léted kiáltá minden nékem!

Hatalmas felség, atyám, Istenem!

Dicsőségedet engedd zengenem!

Ki keblem, mint hárfát, felhúrozád:

Hadd, hogy éneke zengjen vissza rád!

Szivem nem tanulta a dalt s éneket,

Mint a madárral az vele született;

S ha sárgult lombon a madár meghal:

Hová, hová lesz az elzengett dal...?

Hol vettem én e hárfa hangjait,

- Mely vigasztal, megkönnyít, boldogít? -

Szent újjad irta azt hatalmasan,

Lelkem, dalom hazája égbe’ van.

Elzengnek énekim... s mig meghalok:

Megvárnak engem a mennyben azok!

Volnék bár oly nagy, oly magas,

Hogy messze csillagok felett

Hordozám büszke fejemet,

Hová nem ér a szél, a sas:

Nagyságom földön és az égen

Gondviselésed tartaná fenn.

Volnék bár oly kicsiny, parányi,

Hogy a sziklák apró mohában

Eltévelyedném, mint a vándor

Kietlen rengeteg-homályban:

Tudna, látna gondviselésed;

Atyám, bölcs Isten, hála néked!

A kétkedés, e barna denevér,

Hozzám jöve s szárnyára vett;

Földet, tengert bejára vélem,

S felhőkön túl emelkedett;

Most zúgó örvénynek felette

Függtünk, mint a sirály;

Majd tapogatva tévelyegtünk

Hideg barlang homályinál...

De elfáradtam, s visszavágytam én

Csendes lakodba, égi hit!

Csendes lakodnak tűzhelyénél

A béke lángja melegit.

Bányász vagyok,

Kincset keresve nyugtalan,

Pályám nehéz,

A kincs mélyen, s eldugva van.

Világosító bányamécsem,

Ne aludjál ki, oh remény!

S mely a lopók kezére nem jut:

A kincset megtalálom én!

Miként a tenger mindenfelől

Körülfogja a szigetet:

Körülfogod te a világot,

Isten, legtisztább szeretet!

Ha a szigetből kiindulok:

Mindenfelől csak vízbe lépek,

Égen, földön szerelmed érzik

Ezer világok, teremtések!

Mély kútfeje a szeretetnek!

Legyek hasonlatos hozzád!

Te tenger vagy: harmatcsepp legyek én,

Mely tisztán fénylik a fa levelén,

Enyhűlést hoz, és áldást ád!

Adtál fájdalmat, oh Uram! gyakorta

Könnyel áztatom nyoszolyám!

Sok ellenségim csúfolnak, gyülölnek,

Szeretetlenűl törve rám...

Jól tetted, hogy fájdalmat adtál,

Hogy bút küldél a bú helyérűl:

Lelkem, könyűimnek vizében,

Mint a gyolcs megtisztúl, fehérűl!

Föl hát, csak bántsatok!

Próbáljatok meg emberek!

Ezzel csak boldogságot adtok:

Mert nektek én - megengedek!

Harangoznak... menjünk az Úr házába!

Oh hívek, jertek, jertek el!

A jobb élet előérzelme hat meg,

Ha sok nép együtt énekel;

Arany tenger van a mennyégben,

Szent tengere az énekeknek;

Arany patak mi énekünk,

Rengő hullámai velünk

Mennybe folynak, mennybe sietnek.

Mint a madár nyert gyors szárnyakat:

Lelkem szárnya szabad akarat;

Tudom: kelet felől korány,

Nyugatra éj vagyon,

Északra fagy, meleg hon délre.

Lelkem akármelyik vidékre

Repülhet szabadon!

Halkan járjatok, ne beszéljetek...

Hadd nyúgodjék a haldokló beteg!

Imé a természet halálra vál,

Eltépett, sárgult koszorúinál;

Lehullt fájáról a zöld lombozat,

Mi ünnepélyes fájó pillanat...!

Terebély fádon, oh lét és idő!

Levélként emberek milljója nő;

Ott együtt lakik az ősz és tavasz,

Ez a levél hull, most zöldül ki az.

Ágaidról az elmúlás szele

Ha fog fuvallni le...?

A temetőbe ki...! barátomat

Látogatom meg a sírhant alatt.

Ha meleg-e még ajka, kebele?

Oly régen nem beszéltem már vele!

Leülök a puszta sirhalmon,

S mit beszél a csend... hallom, hallom!

Én a hant felett, ő a hant alatt,

Úgy kibeszéltem véle magamat...!

Igen, igen! vágy és emlékezet

Nyelvén, az élő a holttal beszél;

A vándor darvat vágya elviszi

Kiesb hazába, hol nem éri tél.

Üdvöz légy, uj életnek vágya!

Te biztos úti levelem:

Utánad én a jobb világot

Tudom, hogy meglelem...!

Mi szép a mennybolt éjszaka!

Mi szépen ragyog csillaga!

Oh melyikben lelek hazát,

Ha majd szívütésim megállnak,

S nyugodtan mondok a világnak

Jó éjszakát... jó éjszakát...?!

Miként az esthajnal csendében

Zengő harangszó halkan elhal;

Halkan elhalt, elzengett a dal...

De a buzgó dalnok lelkében,

Mint a harang múló szózatja:

Zengelmét még viszhangoztatja.