Harangszentelésre

Pusztult az ember hörgő vérmezőkön,

üresek lettek falvak, városok.

Az elhagyott nők borzadozva látták,

hogy az utcán a halál ácsorog.

Elnémultak a templomok, harangok,

az Isten nyelve bénán hallgatott

s a harangokból ágyúcsövek lettek

s az ágyúk tövén százezer halott.

A máskor békét esdő tiszta ércek

nyomort bömböltek, zúgtak szerteszét

s a tócsákba szétömlött vér szaga

megülte tompán az ember eszét.

Azután csend lett az égett mezőkön,

szívet fagyasztó, dermedt rémület,

ágyúk, gránátok utolsót robbantak

és tört szilánkkal fedték a teret.

Aztán leszállott sok-sok kicsi angyal,

hófehér szárnyú, békés angyalok,

beröpdösték a rombadőlt világot

hol rémítettek még a harc-nyomok.

Kosárba raktak minden csonka ércet,

melyekbe befagyott a régi hang,

rájuk leheltek rózsás kicsi szájjal

s lettek, mik voltak: száz csengő harang.

És úgy repültek, hátukon cipelve

a drága terhet, kis faluk felé,

hogy elvigyék az embereknek ismét

a béke szavát, mely az Istené.

Felakasztották újra a toronyba,

visszhangot újjongott a völgy s a hegy

és az angyalhad így repült tovább

és így jutott el mihozzánk is egy.

Hallgassátok, ha szólal a harangunk

s esengve, csengve kong a templomon,

hogyan hirdeti az élet igéjét,

amely kivirul minden bús romon.

Mert e harangban beszél ő, ki elment,

s Krisztushoz jutott a halálon át,

beszél édesen, itthoni beszéddel

barátod, fiad, testvéred, apád.

És azt mondja: Lám, gyűlölet-csatában

véreztem el idegen föld ölén,

de új harangunk boldog új dalában

kicsiny falunkba visszatértem én.

És itt maradok Krisztusommal együtt,

itt lengek mindig e vidék felett – –

Bimm-bamm, bimm-bamm, – csak egy jó van a földön

s az a szeretet, az a szeretet.