Harangszó

Megkondul a völgy harangja

Alkonyatkor csendesen,

Édes kínos áhitattal

Hallgatom meg a hegyen.

Egykor e harang szavából

Csak gyönyört értettem én,

Mert tudám, hogy várakozva

Hő kebel dobog felém.

S míg a kedves jelre lánykám

Felpirúl s előmbe néz,

Nékem a kétes homályból

Csókot int a drága kéz.

Később, hogy kedves halottat

Rejte tőlem is a sír,

Esdettem, hogy más kimondja,

Amihez szűm szót nem bír.

És kimondta a harangszó,

Mint egy résztvevő barát,

Aki egykor örömünket

Osztá, mint most szűnk baját.

Majd meg egykor mint a munkás,

Fáradalmas hét után,

Esdve várom a harangszót

Életemnek alkonyán.

S hogyha küzdelmim korának

Hétköznapja telve lesz,

Ismét e szelid harangszó

Nyugtot nékem is szerez.