HARCOS GYULAI PÁL

Jó, hű csatárok szégyenkezve halnak,

Vitéz kis úr, Gyulai Pál úr,

Azt üzeni, hogy nincs vége a dalnak:

Nem halt meg ő, csak befordult a falnak.

Kis Erdélyország, kis sorsunk vidéke,

Küldte ide, hogy háborogjon,

Mert az apróknak harc a menedéke

S vérbeli magyart megölne a béke.

Hát ő verekszik, bevágtat a bajba

S végtelenül sok a magyar baj,

Ő belevág, nem gyáván töpreng rajta,

Hajh, kivesző, de legjobb magyar fajta.

Sorsunkat hordta, nem csupán a kardot

S a sorsvivők el nem mehetnek.

Hol álom-pipák ős füstje kavargott,

Szivig és csontig vinni kell a harcot.

Mindegy minden más: harsogjuk a vádat:

»Álmos magyar, nézz be lelkedbe

És válogasd meg minden prófétádat«

S el ne felejtsük az »üsd, nem apád«-at.

Mert romlott, üszkös a mi magyar lelkünk,

Vitéz kis úr, Gyulai Pál úr,

Kicsi valódnál benned többet leltünk

S nincs ütésed, mit meg nem érdemeltünk.

S te mégy előre avagy mennek mások,

De nem hagyunk halálos békét

A magyarnak, míg lelkes csatázások

Vérében földje bujára nem ázott.