HÁRFÁM.

»Hárfám, ne zengj szerelmet,

Feledd örökre azt!

Lásd, szívem- és szememből

Bút és könyűt fakaszt;

Felőle, húrjaidról

Emlékezet ha kel:

Miként a holt pacsirta,

Némúlj örökre el!

Lágy hangokon, ne tűntesd

Elém a hitszegőt!

Nyájas reménye, melyet

A szív magára szőtt,

Lefoszlott, mint lefoszlik

Fájáról a virág,

Ha éltén őszi éjnek

Gyilkos haragja rág!«

És fájó szívem álma

Vad rengetegbe vitt,

Hol felleg ússza a bérc

Repkényes ormait,

Hol titkos édes hangon

Susog minden levél,

S vándor fuvalmak ajka

Tündér regét regél.

Ott a magány ölére

Simúlva biztosan:

Enyhűlet ért szememnek

Könyhullatásiban.

Megtelt csordultig a szív,

S addig hevűlt, dagadt,

Mig érzeménye buzgó

Énekben felfakadt.

S mig énekeltem nagy,

Dicső természetet:

Szerelmem ihleté át

A szíves éneket;

A felvont húr zenéjén

Általfuvalt heve,

És rajta a dal újra

Szerelmi dal leve.

E hárfa énekének

Mig álom-élte tart,

Mig el nem fog borúlni

A ciprus árnya rajt:

A húrok zengzetében

Életre költ dalát,

Mindenható szerelem,

Te hasd, ihlessed át!