HÁRMAN AZ UTCÁN

Hajamba térdel az alkony,

ez a szerelmes pogány szatír.

A derekán sokhangú csengő

a dús hajnalokba visszasír.

Ott állunk az utcai színben,

a zokogó szatír, meg én:

egy talpig megvénhedett ifjú

s egy gyászosan fiatal vén.

S te, harmadik társunk a búban,

te szomorúfejű, te szép,

megrettensz a szatírnak láttán,

ahogy fáradtan a hajamba lép.

Sziromkönnyű újjaid mézét

a szemembe plántálod át;

rámcsókolod nimfaszerelmed

és szomorú nászéjszakád.