Harminc év közelében

Gyűlnek hangtalanul, gyűlnek a tárgyaim,

úgy gyűlnek köribém, mint a gyülő napok

s esztendők, melyeket megriadó, fanyar

kedvvel méregetek, mikor

szédelegve, fehér ingben, a lámpafényt

oltom asztalomon s csöndesen ágyamig

lépek, át a sötét, kriptasötét szobán

s mondom: újra betelt, ez is.

Gyűlnek könyveim és ellepik otthonom,

gyűlnek gyűrüim és ellepik ujjaim,

gyűlnek régi ruhák s gyűlnek az újak is,

postám új levelet hozott,

tegnap új patyolat-szirmu virágokat

kaptam, nárciszokat karcsu pohárban és

gondos, kedves anyám csontnyelü hajkefét

vett a régi helyett nekem.

Könyvjelző szalagok, zöld üvegek finom

illatszerrel, arany gombok, ezüst doboz,

bronz hamutál, acél-domboru tintakút,

képek, rajzok a négy falon,

száz apró csecsebecs, kéziratos lapok

felnőtt tornyai és nyolc telegyúrt fiók

jelzik elrobogó életem útjait,

mint parányi, meszelt-fehér

mérföldoszlopok és kőjelek, itt-amott

s furcsán, zajtalanul siklanak el mögém,

míg az egyre növő számokat olvasom:

mily közel van a férfikor, –

három kurta kis év, pár közel állomás

s harminc évbe futok. Ott lebegek, miként

ívcsúcsára repült, fölhajított kavics,

mely máris lefelé zuhan.

...És alattomosan szőnek a tárgyaim,

lelkem szárnya köré untalanul szövik

apró szálaikat. Pókfonalak kuszált

borzas rengetegét kötik

karjaimra s opál gombolyaguk ma már

béklyóként tekerül térdeim izmain.

Minden mozdulatom halk nyilalást okoz,

húz a sok kicsi megszokás,

sok szelíd szeretés szála s ez úgy sajog,

szurkál, fáj, amikor elhagyom otthonom.

Minden kölcsönadott könyvem e szálakat

tépi s úgy kiabál: ne hagyj!

Gyűrü nélkül olyan furcsa a két kezem,

mint a más keze és kapkod ügyetlenül,

kulcsom játszani kell, nyugtalanit, ha nincs

jobbzsebemben az óra és

– úgy vergődöm e sok tárgy szövevénye közt,

mint bogárka repes, zümmög az ördögi

pókháló sürüjén, míglen a vérivó

végzet ráteszi karmait.

Olykor estelen úgy érzem, a tárgyaim

visznek, mint rohanó, emberi tömkeleg,

melyből lépteimet menteni nem tudom

s rábízom magamat lehúnyt

szemmel, félig alélt testtel: akárhová

megy, sodorjon el – és néha belémnyilal

sejtelemszerüen, hogy botor út ez út,

végromlásba, halálba visz.

...Meddig késlekedel, ifjui lázadás?

Gyúl-e bennem erő szertecibálni e

vadgubancu hinár sanda sövényeit

s meglengetni szabad karom?

gyilkos tárgyaimat rontani, törni és

züllött csonkjaikat széthajigálni a

négy égtáj felé és könyvcafatok fölött

ittasulva tapodni majd?

Akkor meztelenül vágok a rengeteg

erdők útjainak, végtelen ősmezők

pázsitján pihenek, oly szabadon kitárt

szívvel, mint a sudár vadak,

kiknek semmije sincs s mégis a drága föld

s mennyek sátora fent, minden övék, övék!

Állván föld közepén, nézem a csillagok

szőke, rámkacagó szemét

s érzem, elmaradott mind, ami földi lom,

bús időt mutató, ráncositó kacat,

szét nem osztogatott életem egy s egész,

mint sebesáramú folyam

s látván, énekelek nagyszerü éneket:

Egy vagyok Teveled, aki örökkön élsz,

ős életszerelem nagy, sosem agguló

boldog Istene! Ifjuság!