HARMINC ÉVEN TÚL.

Mégis nagyon furcsa ez a

Mai fiatalság!

Léha nép! a saru-szíjja

Mindig szoros, vagy tág.

Verset ír, - a holdvilágon

Bancsalog szemével;

Pedig biz az, Isten engem!

Igen vékony étel.

Nyakrafőre belé szeret

Menyecskébe, lányba;

S szép mulatság: mikor elvész

Feje, szava, álma;

Lelkét a fakó alatta

Majd kifujja éhen...

Itt vesződik? mit tud kapni

Isten-adta népen?!

Muzsika szól, hejh bubánat,

Félre tőlem, távol!

S ki-világos ki-viradtig

Mulatozik, táncol;

Tölt pohár peng a kezében,

Sarkantyú bokáján...

Hejh, meg fogja majd fizetni

A tívornyát drágán!

Dévajságok népe! nemde

Szép arany-szabályok?

Felteszem: hogy lesz eszetek

Nem hallgatni rájok;

Mert kik igy korpázni szoktak,

Boldog fiatalság!

A jó bölcsek a mézet már

Üvegen át nyalják.

Hogy eltünt a fényes álmak

Játszi délibábja:

Az unalmas, tört kedélyt az

Titkon vérzi, bántja.

Mert nem a fa, aki díszét

Szélbe porba szórja,

Hanem a lomb és virágok

Hullanak le róla.

Hogy szeretni nem szeretnénk:

Nincs belőle semmi;

Sőt szivünket késő vágyak

Szokták tönkre tenni.

S tán szemünk többé a szépet

Nem találja szépnek...?

Más itt a baj: a leányok

Hogy már ránk se néznek!

És megjárná a tivornya,

Mint megjárta hajdan; -

Köztetek fel-éjszakáznánk

Pipafüstben, zajban;

Hanem ez a tréfa szörnyen

A torkunkra forrna:

Járná a kámforos flanell,

Meg a mézes torma.

Virgonc ifjak! egyedül az

Fáj bizony minékünk,

Hogy életkedv- és erőben

Véletek nem érünk!

Irigységből minden roszat

Nyakatokba rónánk;

- Nem ugy van már mint volt régen,

Nem az a nap süt az égen!

Ez már a mi nótánk!