HARMINCHETEDIK EZT AKKOR SZERZETTE, MIKOR AZ FELESÉGÉTŐL ELVÁLT; KIBEN EMLÉKEZTE...

Ez világgal bíró, felséges Cupido,

emlékezzél meg szódra!

Mit fogada anyád énnékem általad,

ha az megszabadulna,

Ki már megszabadult, tőlem el is vadult,

jut eszembe gyakorta.

Felele Cupido - úgymond -: Nagy búskodó,

keserves, régi hívem,

Kit sok jókkal láttam, sokat is kínzottam,

de igaznak esmértem,

Ne bánkódjál semmit, mert hamar megvidít

tégedet ígéretem.

Amhol szép Julia, anyám helytartója

ez föld kerekségében,

Szemében nyilamot, horgas kézíjamot

adtam szemüldekében,

Szenem ajakában, fáklyám orcájában,

mézem foly beszédében.

Illendő kedvesség, gyönyörű ékesség

valami volt énbennem,

Azt mind ő módjában, szavában, dolgában

csak reá helyheztettem,

Anyám fényes haját, gyöngyszín apró fogát

néki tőle megnyertem.

Erkölcsét Diana, elméjét Minerva,

Mercurios beszédét

Őnékie ádta, mert kedves barátja

mindenik, szép személyét

Szereti, kedveli, böcsüli, tiszteli,

kívánja szerencséjét.

Cupido így szólván, szememet fordítám,

tekinték Juliára.

Mondék: De mit tréfálsz? Juliával mit csalsz?

Hiszem tudod, kicsoda!

Ez az, ki kevésért éngem örökké sért,

lelkem szernyő kínjára.

Felele: Nem csallak, sőt ismét megáldlak

ő édes szerelmével,

Hozzád felgerjesztem, csak véled égetem,

hogy örülj személyével,

De meglásd, hogy jobban becsüljed ezután,

ne bánts keserűséggel!

Minden keménségét, nagy idegenségét

anyám meglágyította,

Hozzád gyűlölségét, nagy kegyetlenségét

jó kedvre fordította,

S te nagy szerelmedre ismét gerjesztette,

kezedbe ismét adta.

Ez amaz Julia, kinek ábrázatja,

mint címer egy pecsétbe,

Szívedben felmetszve, kiben magát nézze,

ha képét tükerébe

Ő látni akarja, mert ott szebben látja,

minémő színe, képe.