HARMINCNYOLCADIK IMMÁR HOGY AZ CUPIDO MUTATÁSÁRA MEGSALDÍTJA JULIÁT, AZFELÉ MÉGY...

Egy kegyes képében az gyászöltözetben

vallyon angyal tűnék-é?

Vagy ember magzatja angyalábrázatba

szemeimnek tetszék-é?

Angyal-é vagy ember, aki ezen ment el,

lelkem de immár övé.

Lelkem drága kincsét, dicsőséges színét

jobb részre mind béfedte,

Csak vidám szemeit, lelkem éltetőit

énreám függesztette,

De azt sem kegyesen, sőt nagy idegenen,

csak mintha nem esmérne.

Vajha ez az volna, kit Venus fogada

fia által énnékem,

Hogy kezembe adna, ha ő szolgálója

szabadulna igyében,

Szívem nagy bánatja örömre fordulna,

vég lenne könyveimben.

De ne adja Isten, hogy ez ilyen légyen,

ez bizony inkább tündér,

Vagy vadász Diana, vagy istenasszonya

szívemnek, amit felvér,

Mert noha szereti, de azért rettegi,

csak szólni néki sem mér.

Kegyesség, kedvesség, ékesség, édesség

épen mind benne látszik,

Tekintet, nyájasság, okosság, vidámság

rajta nyilván meglátszik,

Ő szépség formája, illik minden módja,

mert mennybélinek tetszik.

Bár magát ne lássam, de csak szavát halljam,

szívem őhozzá készül,

Belőlem kiindul, úgy dobog azontúl,

nem élhet nála nélkül,

Csak őérte hal s vész, mindent szenvedni kész,

semmit se fél egyébtűl,

Hanem csak őtőle, azkinek kívöle

vigasztalója több sincs,

Semmi szép múlatság, semmi jó nyájasság,

semmi világi nagy kincs,

Nosza, én nagy búmban így szólok magamban

mondván: Lelkem, rám tekints!

Egy kapu közében juték elejében

vidám szép Juliának,

Hertelen hogy látám, előszer alítám

őtet lenni angyalnak,

Azért ő utába így szólék utána,

mint istenasszonyomnak.