Harmónia

A lomha gyász kútjából, melybe hulltál

S topogtál ájult fájdalommal ott,

Emeld föl a fejed, míg megvakulnál

És összerogynál bús élő halott!

A csillagok gyémántmezője némán,

Derűsen int feléd, - víg temető -

És mély békét ragyog rád mind e gyémánt,

Világtörvényt mosolygón hirdet ő!

A fénye testvér a beteg sugárral,

Mely mély szemedben ég fájó lilán

S a végtelenből a szívedbe szárnyal.

Sötét a kút és a sors oly silány,

De ég a fény és épen él a törvény

S örök örömbe szédít át ez örvény.