HÁROM A DARU.

Jó előre óvást tészek,

Hogy amit most elbeszélek,

Nem én költöm...!

Ez megtörtént az alföldön,

Annak egyik falujában,

Valójában!

Idején a nyájas estnek,

Férj s feleség beszélgettek;

S az ablakba könyökölvén:

A természet nyílott könyvén,

Mely tudomány- s bájjal gazdag,

Lélek és szem elmulattak.

A nap már-már hunyni szállott

S a homokos pusztaságot

Árnyék-csíkkal betarkázván

Pihenést lelt ágyas házán.

Melyek kisérték nyugotra:

Lángot kap a felhők fodra.

Közbe’ csendes szellő kél fel,

Enyeleg fű- s falevéllel,

Föld vetését hajtja... hajtja...

Mintha lábbal futna rajta.

Fürj s tücsök szól, - a tó népe

Szörnyű dallást viszen végbe!

Majd a nádas zúdúl, rendűl,

Vad madár kél seregestűl

És kerengve, kiabálva

Csap a szomszéd láp tavába.

Most a pár nagy hangos szót hall,

- A daru jár ilyen szóval;

És csakugyan nem sokára

Népes folt jön a határra;

Szeme csügg a köles-táblán...

S mindig lentebb, lentebb szállván,

Nincs bajára teste súlya,

Szárnya nyitva, és kirúgja

Hosszú lábát jóelőre

S ütés nélkül ér a földre.

Ott, az ízes gyenge sásban,

Emelt nyakkal, katonásan

Még sokáig álldogálnak,

Úgy esnek a lakomának:

De valamely zajra, neszre

Felriadnak, szállva messze...

Alig néhány marad hátra,

Az éhese, vagy a bátra.

És szól a férj, csak hogy szóljon, -

(Sokszor vagyunk ilyenmódon),

Szólt, ami jött nem gyanitván,

,Mind elszállott... kettő híján’

S a nő, üzni kész a dolgot:

»Csak eggyel több, mint te mondod«;

,Benne nincs hasznom, se károm;

Hanem kettő’ - »Három! három!«

,Jó, jó! mond a férj nevetve.

De a nőnek semmi kedve;

Duzzog és élt ad szavának,

»Én se vagyok még talán vak!«

És tovább foly, - szó kél szóra,

Szele pernyét, szikrát szórva;

Perpatvar lesz a beszédbül,

Semmiségen nagy vár épül...

Omló könnyé válik végre

Az asszonynak búja, mérge;

S nagy szó tölti be a házat:

»Mily zsarnokság, mily gyalázat:

Nyomorunknak nincsen mása...

Mit szemünk lát, azt se lássa!

Lázadás: ha kezdenénk mi

Gondolkodni, tudni, vélni...

A nők rabnők, árnyak, semmik...

Jogaikat, jaj, ha sejtik!«

Míg a szív fájdalmat érez

S foly a köny, szó: késő éj lesz,

Fátyolával bétakargat

Eget, földet, síkot, darvat

És újító csendes álom

Nehezűl a szempillákon:

A kis nőszobában addig

Ég a mécses, ég viradatig;

S lát az úr, hogy reggel ébred,

Rémült arcu szolga-népet,

Ez jéggel fut, az theát hoz...

,Nos, mi baj van?’ - »Hát az asszony...

Nem hittük, hogy felviradjon«...

Rohan most a férj az ágyhoz,

S csakugyan... kit simogat, kér:

Felesége rá sem ösmér!

Szeme kiholt és aljáról

A fekete szivárvány szól...

Mintha rózsát hő leforráz:

Leveré nagy rohamos láz,

Ere gyorsan hajtva, lüktet...

...Fut az orvos mindenünnet;

Valamennyi tudós képpel

S farkas-szemet nézve, kémlel;

Tudományát tapogatja:

Mikép lenne foganatja?

Hogy a beteg nincs magánál

S bonyolult baj, annyi már áll;

Nő-betegség, most és hajdan

Vannak, voltak ilyen bajban:

Nem kell benne ital, étel,

Foly kevés szó, nagy nyögéssel.

Ír, csep, thé - sok drága holmi

Kezdi a bajt ostromolni,

A gyógytár miatta szorgos.

Sürög, forog számos orvos,

Mondva szóval, írva könyvbűl...

De a beteg mégse könnyűl,

Inkább minden pillanattal

Rosszabbúl van, - tán meg is hal!

Nagy a férjnek búja, féltvén,

Ül szüntelen ágya szélén...

S ajkáról a sóhaj száll ott:

,Oh mikor lesz gyógyulásod!’

S felel a nő, hangja gyönge:

»Egészségem vissza-jönne,

Meggyógyulnék... ha... akarnád...«

Csók szakasztja félbe hangját;

,Mit tegyek! szólj gyöngyvirágom...!’

»No hát... hány a daru...! három...?«

,Igen, igen? annyi, annyi!’

Kész most mindent rája hagyni;

Bár az kérdésül marad fenn:

Érté-e a dolgot vagy sem?

És mi történt? rendkivüli:

Kezd a labdacs kirepűlni...

Balzsam, ír, a földre loccsan.

Láznak, görcsnek vége gyorsan;

Jó volt a nő éje, álma...

Talán fel is kelne már ma...

És fel is kelt, fel is lábad,

- E rózsás arc volt-e sápadt?

Hamis, kicsi, édes ajkán

Mosolygás ül, - vidor, pajzán;

S még azt is megtudhatjátok,

Hogy boldogság lakik nálok;

Senki sem sír, nem kocódik,

De - három a daru holtig!