HÁROM ÉJ.

«Nem hallod-e, hogy’ sohajt

A szél a falevelem?»

««Csak hangodat hallom én,

Oh kedvesem, édesem!»»

«Nem látsz-e egy csillagot

Hullani ott a habon?»

««Csak szemedet látom én,

Oh ragyogó csillagom!»»

«Nem érzesz-e valamit,

Mi fáj, nem tudni miért?»

««Csak szerelmet érzek én,

Szerelmet szerelmedért!»»

Hajnalban elvált az ifju,

Másnap este ujra jött.

Mi lehetne gát a földön

Két szerelmes szív között?

Hajh de most a szél sohajja

Szélvész lőn a habokon,

És a csillag villám fénye,

És a sejtés fájdalom.

Hullámzajban, villámfénynél

Küzd az ifju csónakán;

Mécsvilágnál, vidám dallal

Vár reá a hű leány.

Halld csak kinn a haldoklónak

Végső hangját: kedvesem!

Halld csak, benn még suttog a dal

Édes ríme: szerelem.

Parton mereng a leány,

Várja, bár tudja halott,

Kedvesét várja hiven,

Oh szegény tébolyodott!

Oly nyugtalan, úgy sohajt

A szél a falevelen...

A lyány remeg és susog

«Oh kedvesem, édesem!»

Fenn úgy ragyog egy csillag,

Majd hull s elvész a habon

Fut, sir, felsí a leány

«Oh ragyogó csillagom!»

Hullám s hold csalogatja.

«Hű szive hív, szava kér.»

Mi hallik, mi úszik ott?

«Szerelmed szerelmedért.»