Három falusi ének

Aranypor van a levegőben

és pátriárkák szívéből

füstölgő, ősi, nagy megelégedettség.

Süt a nap.

Két kicsi borjú

eszik a kezemből,

zsenge falevelet:

olyan ártatlanok és szelidek

és szeretnek engem.

A templomból zúg-búg az orgona,

emberek énekelnek

tudatlan, egyszerű szájjal

s galambok ülnek a

toronypárkányra:

fehérek és szürkék.

Messzi világból ideszállnak

minden haragvó, békétlen szivek

és elülnek az akácfák

és orgonabokrok alatt.

Áldásra emelt kézzel

szőkeszakállú

szelid ember

ballag át a falun,

a tiszta napsütésben.

Huszonkét évvel ezelőtt

Gondolat voltam a szakadékok alján.

Fény voltam

egy tizenhétéves gyerekasszony szemében.

Most már nekem is

van szemem, szomorúságokat látok,

vidám dolgokat nevetek

s szeretem a kandallót, meg a nyári napot.

Saját íróasztalom van,

s rájöttem, hogy ember a nevem.

Este számadást csinálok,

vagy kisétálok a békazenés tó partjára

s áhítattal csodálkozom:

milyen különös dolgok közepébe jutottam.

Annak, aki igaz szemmel lát,

Minden kavics aranykavics.

Már a szomorúfűz is kihajtott

és bennem is kibomlott a vágy:

vándorolni

messzi világba.

Gyönyörű, gyönyörű reggeleken

harmat hull a szívemre

s tudom, hogy cserfasoron

vár

az aranyhajú,

kékszemű Isten.