Három feljajdulás

Hogyha tudtad, nem szerethetsz,

Mért hazudta szád, hogy érez?

Csillag lettél volna nékem,

Mely hideg fénypont az éjben.

S szívünk megnyugodva nézi

Jól tudván, hogy el nem éri.

Oh de nő, te hitegettél.

S éltem bolygó lángja lettél.

Vészben elhagyál kacagva.

Összedűle elhagyatva,

Veszve útam; késve érzem:

Vész utánam, vész előttem.

Mondod, mást szerethetek még,

Rád ki mindent elfecsérlék, -

Mondod, új hit, új remény vár, -

Kit kísértni emléked jár,

S költészetnek szent varázsa,

Mondod, írt ad szűm bajára.

Oh, ha ily szem is hazudhat,

Angyal-arc poklot takarhat,

S ily érzéssel gúnyt találok,

Minden költészetre átok!

Rossz vagy, oh nő, látva látom,

Aki voltál ideálom!

Hittem, égből szállt le lelked,

S porban csúsz vágyad, szerelmed.

Meg nem értesz - aki voltál

Szívemben legszentebb oltár,

És én még most is szeretlek,

Bár kerüllek, bár gyűlöllek. -

Mint a lepkét bűvarázzsal

Vonja a láng, míg beléhal,

Vonz és öl szemed sugára,

Poklát, üdvét ha kitárja.