HÁROM FIÚ

Szólt az édesapa legelső fiához,

Amint ez paripát nyergel és kantároz:

„Csapd vissza, fiam, a gyepre paripádat,

Ne űlj rá; ne hagyd itt szegény vén apádat!”

De felelt a fiú: „apám, el kell mennem,

Háború zajában hírt-nevet szereznem!”

S fölugrott a lóra, kengyelben két lába,

Sebes vágtatva ment háború zajába.

Hazajött a ló, de bezzeg üres nyerge,

Ott áll a kapunál kapálva, nyerítve.

Hova lett gazdája? ellenség leszúrta,

Fejét lenyiszálta és karóra húzta. -

Szólt az édesapa középső fiához,

Amint ez paripát nyergel és kantároz:

„Csapd vissza, fiam, a gyepre paripádat,

Ne űlj rá: ne hagyd itt szegény vén apádat!”

De felelt a fiú: „apám, el kell mennem,

Minden úton-módon kincseket szereznem!”

S fölugrott a lóra, kengyelben két lába,

Sebes vágtatva ment erdők vadonába.

Hazajött a ló, de bezzeg üres nyerge,

Ott áll a kapunál kapálva, nyerítve.

Hova lett gazdája? rabla, fosztogata,

A nemes vármegye végre megsokalta.

Egyszer borozgatott fényes jókedvébe’,

Elfogták, s bevitték tömlöc-sötétségbe.

Nedves tömlöc-falról sok víz csorga rája,

Kivitték száradni az akasztófára. -

Szólt az édesapa legkisebb fiához:

„Eredj fiam, te is, nyergelj és kantározz;

Szerezz hírt és kincset, kövesd két bátyádat,

Menj te is, menj, hagyd el szegény vén apádat!”

De felelt a fiú: „apám, én nem megyek,

Hírvágy, kincsvágy soha nem bántott engemet.

Gondolatom sem száll falu határán túl;

Ásó-kapa választ el minket egymástul.”

Állott is szavának, szent volt fogadása.

Nem lett híre, kincse, de lett boldogsága,

S apjával fogadta őt be egy sírverem,

Rajta zöld pázsit és tarka virág terem.