Három kommentár három festményhez

A parkban nesz se kél, szellő se leng,

Kristálycsillámos téli éj dereng.

Kezébe’ lámpa - és ámulva áll,

Mögötte messze már a karnevál.

A karneválban valamire várt,

Azután - hogy, hogy-nem, idetalált.

A bálterem fülledt volt, s rekkenő, -

Az éj, s a hó, s a csend pihentető.

S most kékes-fehér hó-fátylakon át

A szeme issza, issza a csudát.

Előtte, - ilyet nem ád Karnevál:

Egy nő. Egy márványarc. Az Ideál.

Be félelmes a te szimbolumod:

A dél hevétől lankadt munka-láz,

Roppant rendeken alélt arató

Arasznyi ember, óriás kalász.

Be félelmes a te szimbolumod:

Ember, ki emberfelettit kaszál

Az idő fogy, s a munka nem fogy el

S valahol lesben áll már a halál.

Csak száll, csak száll, emelkedik,

És önnön fényében ragyog,

Alatta örvénylenek már

A mélységben a csillagok.

Embernek szédül a feje,

S borzong a gondolatra is:

A csillagokra nézni - le!!

Ember az üdvösség ízét

Akkor érzi, ha fölveti

Bús éjeken tekintetét,

S kigyúl a lelke csipkebokra.

Ő - letekint - a csillagokra.