HÁROM REGE

A tavaszban elhullván virága,

Őszi dértől lévén lombja sárga,

A szedett fa búsan állt magában

S kis madárhoz igy szólt bánatában:

„Szállj le hozzám, szállj le hozzám,

Repkedő kicsiny madárkám,

Szállj le rám, szerelmem!

Látod, éltem milyen árva,

Télnek és a vésznek tárva;

Vígasztalj meg engem!

Ékesíts fel tollaiddal,

Zengj, hogy felderítsen a dal,

És, felejtve mindent,

Boldog álmokkal pihenjek

Karja közt a zord hidegnek,

Míg a sors ki nem ment.

Szállj le, bár egy pillanatra;

Felvirúlok a tavaszra,

S lombom sátorában

Kéjre és örömre várlak,

És tied lesz a kicsiny lak,

Míg rajtam levél van!”

Gyökerétől legfőbb sudaráig

A szegény, szedett fa reszket, fázik,

És hiába vár a kis madárra, -

Az tovább száll, boldogabb tanyára,

S melyet oly hőn esdekelve kére,

Hasztalan vár bájos énekére:

Száraz ágán, búsabban nevénél,

Dérporos hajával dermed a tél...

Ifju sugaraktól átkarolva

Új öröm hevében reszket a fa

Gyökerétől legfőbb sudaráig,

S életdúsan újra felvirágzik,

Ékszerűl az ébredő tavasznak,

Ágain gyöngy-harmatok ragyognak,

S hol nap és lég kéjek közt enyelge,

A rügyekből fejlik zöld levelke.

És a felvirult fa áll dicsően,

Gazdag fürtözettel a mezőben...

Most ki az, ki lombja sátorában

Fenn tanyázik bizton és vidáman?

A madárka fészkét oda tette,

És kicsinyke párja van mellette;

Nap nyilától és a vészek ellen

Óva élnek boldog kényelemben.

Hajlik a fa, érik szép gyümölcse,

Hol van a nép, mely azt majd elköltse?

A madárka hozza kis családját,

S hűs galyak közt gazdag lakomát ád.

Gyökerétől legfőbb sudaráig

Reszket a fa s ily szózatja hangzik:

„Most belőlem bánat és öröm szól,

Ments meg isten a bal jóslatoktól!

Majd ha tél jön és a fergeteg tép,

Nem hagyand-e mind el e vidám nép?

Tűrni kész-e bal szerencse napján,

Hogy vigadjon jobbra fordulatján?

Vajha volnék az örömnek fája,

Mely virágát soha el nem hányja!

Vajha volnék gazdag és erős fa,

Vésszel és a villámmal dacolva!

Vajha volnék lelkes nép hazája,

Melynek értem zengne dalimája:

Úgy nem kéne félnem jóslatoktól...

Most belőlem bánat és öröm szól.”

„Borúlj reám,

Kis violám:

Hagyd e kéjt érzenem.

Én szültelek,

Neveltelek;

Pihenj meg keblemen.

Ha szép fejed

Rám fekteted,

Mi kéj s öröm nekem!

Ha harmatod

Rám hullatod.

Megifjúl életem.”

Kis virághoz így könyörge a rét;

A virág nem hallgatá beszédét.

Kék fejét, zöld bokrának felette,

A kis álnok büszkén fölemelte,

És a naphoz, harmatgyöngy szemével,

Édes-epedezve nézegélt fel. -

Fél világot lángjával borítván

Mind fölebb ment a nap égi útján,

S gyenge szirmai a kis violának

Égető hevétől fonnyadának.

Bús fejével ekkor a kis árva

Meghajolt a rétnek pázsitára,

S a beteg virágnak a szelid rét

Szeretettél által adta keblét.

Lágy füvekből párnát szőtt fejének,

S hogy ne ártson semmi szenderének,

Pára-fátyolt készített körűle,

Mely sohajtól néha megrendűle. -

Anyja volt a rét a violának -

A fohászok tőle származának!

S mig sohaj közt szólni kezde a rét,

Minden fűszál hallgatózva eszmélt:

„Szép virágom, mondd el, mi bajod van,

Hogy reám hullsz ilyen fáradottan?

Kérsz-e ágyat, hogy pihenj ki rajta?

Kérsz-e sírt, hogy hamvadat takarja?

Száraz emlőm vére kell-e? ébredj,

Vedd el azt is, csak halált ne szenvedj!

Vagy csak, - oh kín! - akkor vagy sajátom,

Bájaid ha hervadozni látom?

És ha szirmai fonnyadó kelyhednek

Gyász fedélül szívemen hevernek?...

Élj, virúlj fel kis beteg virágom,

Életedtől én is felvirágzom.

Élj, virúlj fel, és mutasd háládat -

Kit szeretnél inkább mint anyádat?”

Hegy oldalán

Mi zúg, mi hangzik?

Forrás buzog fel

S tovább patakzik.

S forrás s patakhang

Mint bűvös ének

Zeng, mintha titkon

Versengenének:

„Ne menj el innen,

Ne menj el messze,

Fogyó erőd hogy

Erőm növessze!

Maradj e völgyben:

Tengerre gyűlve

Maradjunk együtt

Hevűlve, hűlve,

Hogy minden cseppem

És minden csepped

Együtt legyen víg,

Együtt, ha szenved,

Te fenn a fényben

Tündérkedendel,

Egekbe nézvén

Hullám szemeddel,

És felhevítesz

Hő habjaiddal,

Míg engem itt lenn

Nap nem vigasztal.

És én viszontag,

Midőn nap éget.

Hűs nedveimmel

Vidítlak téged.

S leszünk hatalmas

Hullámok árja:

Képét a menny is

Bennünk csodálja.

Maradj, ne hagyj el,

Ne menj el innen,

Nehogy szeszélyed

Eltévelítsen, -

S te vészes úton,

Én elhagyatva,

Vesztünket érjük

Búnak miatta!”

Esdett a forrás;

De a patak ment,

Kőről kavicsra

Táncolva szökkent,

Mint a szilaj vér

Ifjú erekben

Futott a völgyre

Mindig sebesben,

S mint ifju vérben

Víg érzemények,

Benn gyors galócák

Szökdécselének;

Pajzán gyönyörrel

Körül futosván

Kéjekre gyúlt a

Vadrózsa lángján;

Tovább tovább ment,

És minden bokrot,

Minden virágot,

Hajába fodrott;

Örűlt a napnak,

Örűlt az éjnek.

Az árjain kelt

Szellő-zenének.

S vidor zajától

Hangzott a völgység,

Utána bájos

Viszhang huzódék...

De fenn a forrás

Hegy oldalában

Bús aggalommal

Zúgott magában.

A kis völgy megszakadt;

Alatta rónaság

Elérhetetlenül

A láthatárba vág:

De a völgyet hiven

Elzárja sziklagát,

Mely a térség fölött

Mereszti föl falát.

Könnyelműn a patak

A sziklához rohan,

Morgása hirdeti,

Hogy tiltó őre van;

De húzza őt varázs-

Erővel a veszély,

Mint ember életét

Az első szenvedély.

S amint mohón aláindúl sikamlani,

Függvén a mély felett

Rémült hullámai:

Fel - felsivalkodik

A sziklagáton át

S iszonynak hangjai

Töltik be a magányt.

A rónán délibáb

És szellő lengenek,

Közöttük felmosolyg

A tündér tömkeleg;

Az összetört patak

Még egyszer föltekint,

Hol csábosan felé

A rónatávol int;

Még egyszer élni vágy,

Még egyszer útra kél;

A szenvedés után

Megnyúgovást remél.

Fakó füzek között,

A puszta téreken,

Beteg hullámival

Megy némán, ridegen.

Útjában egy virág

Még néhol felvirít,

De ő ábrándosan

A tündérhonba szít.

S amint megy zajtalan

Bozontos part alatt,

A csalfa déli hölgy

Tovább tovább halad,

És tündérkerteit,

És lenge sátorát

Látatlan kezei

Mélyebbre helyzik át. -

Lomhán, erőtlenül.

Alább megy a patak,

S mind inkább elvadúl

A szürke sivatag;

Zord sásnak élei

Hasítják a szelet,

Kísértő zene szól

A halvány nád felett;

Már a szegény patak

Nem látja partjait,

A tündérképeket,

Melyeknek álma hitt;

Vad puszták kebelén

Ott áll védetlenűl:

S a csalfa délibáb

Szélszárnyon elrepűl...

Mint emlő, honnan az

Édes kis gyermek leszakadt,

A forrás a hegyen

Kiszárad terhes bú miatt...

S a szomjazó patak

A róna sik csészéiben

Pang, romlott vér gyanánt

Álcsillogással, betegen.

Nézd vad növényzetét,

Hajának zordon szálait,

S a kór virág alatt

Zaj nélkül fekvő árjait!

Benn undok állatok

Tenyésznek számlálhatlanúl,

Mint a rosz szenvedély,

Midőn az emberszív elaljasúl.

Még a szabad madár

Pihenni megszáll özönén,

Mint rosz kebelbe is

Száll néha tisztább érzemény;

De mint ez, úgy az is

Jő és megy kérlelhetlenűl,

S az elhagyott mocsár

Mindinkább elkietlenűl.

Most gyász felhőt sohajt

Kínjában a hév nap alatt,

S kerülni szégyenét

A földkebelben váj utat.

A felhő szárnyra kél,

S a néma föld alatt az ér

Felküzdve a hagyott Anyához ismét visszatér;

S míg az hő könyeit

Hullatja rá fájdalminak,

Hozzá a titkos ér

Sugári felszivárganak.

És újra élni kezd

A forrás s elpártolt patak;

Zajokra vidoran

Hegy és völgy visszahangzanak.

Mezőben egy szép kis leányka jár,

Szép mint virág, szabad mint a madár,

És tiszta mint a szirtből kelt patak,

Melyben átlátszó gyöngyök habzanak.

Körűle a madár vigan zenél,

De ő haraggal hozzá így beszél:

„Te csúf madár! hogy mersz megszállni fát,

Hogy rajta élj, mig enyhet s tápot ád;

Tettél-e érte valamit? soha!

De elhagyod, ha sorsa mostoha.

Ha én fa volnék, megráznám magam,

Tudom, nem volna több ily madaram.

„Aztán lement, hol búsongott a rét,

S a kis virághoz ilyképen beszélt:

„Te rosz virág! ez hát a szeretet?

Anyád, míg ép vagy, büszkén megveted;

Bágyadtan ráborúlsz, ha fogy erőd,

Hogy búval és nyomorral verd meg őt.

Tudod mi vár hervadt hűségedért?

Kettős halál ad érte gyászos bért.”

S végül, hogy a patakhoz eljutott,

Feddőleg ilyen szókat hallatott:

„Boldogtalan, te későn hű patak!

Hullámaid szörnyen lakoltanak!

Eltávozál név nélkül, idegen

A csalfa báju messze téreken.

Mi tarthatandott fel? a szeretet,

S te szűtlen hagytad el honföldedet.” -

Megszégyenűlten ekkor a patak,

S virág, madár ilykép áldoztanak:

Tollat, levelkét és egy csepp vizet.

A kis tündér oltárhoz lebegett;

Hogy feltéve a tollat: rohanó

Szárnyak verése lőn kihallható.

Szárnyak, minők felkérik az eget

S födözni képesek egy nemzetet...

S hogy a levelkét nyújták kezei:

Tavaszvirány kezdett kifejleni,

Tavasz, minőnek gazdag és szegény

Örűlt egy hervadt ország kebelén...

S hogy végre feltevé a csepp vizet;

Forrott a csepp és tenger árja lett,

És a tenger gazdag folyamba vitt

Nem egy világrész drága kincseit.

És a folyamnál dús várost talált,

Melynek csodáján a nap is megállt.

Mi volt a cseppvíz, a levelke s toll?

Az amivel hazádnak tartozol:

Mindenből, amivel bírsz, egy parány,

De összetéve roppant adomány,

Mi volt az oltár? Kárpát bércfala;

S a kis leány? honunk jobb angyala.