HÁROM SZÍV TÖRTÉNETE

Volt egy lovag, kinek nem volt hazája,

Mert rajtütének ellenséges népek,

És pusztulás lett, mit hozának rája

Komor fényében a csaták tüzének.

Komor fényében a csaták tüzének

Piroslott a lovag hős arca szinte

S piroslott vére, melyet bőven önte

Megmentésére a hon életének.

De hasztalan folyt a lovagnak vére;

Ő megmaradt és honja véget ére.

S a hontalan lett fának eltört ága,

Mit a fáról a fergeteg törött le,

S mit ez most kerget a széles világba.

Midőn a felhő ott szállott fölötte,

Ahol volt a ledöntött hon határa,

Megállott és letérdepelt hantjára,

Hogy könnyeit végső cseppig kisírja

A földre, mely holt nemzetének sírja;

Mert könnye volt egyetlen kincse, melyet

Elvesztett mindenéből még megtarta:

S ezt tékozolni másra nem akarta. -

Megindult és ment tompa búja mellett,

Mely árny képében őt folyvást kisérte.

Midőn kifáradt már a bujdosásban:

Csöndes vidékbe megpihenni tére

Egy idegen nép távol országában.

És gondolá azt is, hogy őt halála,

Ha egy helyen lesz, hamarabb találja;

S ha ráhull a halál fehér virága,

Beteljesűlve minden kívánsága.

Ezt várta ő a csendes zárt vidéken,

Hová fáradtan megpihenni tére,

S hol élt egy lyányka olyan ifjuszépen,

Hogy a vidéknek vált bámult diszére.

De ő a lyányka szépségét nem látta,

Semmit sem látott, csak romját honának;

Nem látta, hogy rá gyakran szállt a lyányka

Tekintetének csillagos világa,

S tekintetei mi lángolók valának!

Igy a leányka napjai folyának,

S arcára halvány liljomot föstének

Gyötrelmei a szólni nem merésnek;

Mert mit mondhatna a fényes lovagnak,

Mit mondhat ő, ki, bár eléggé gazdag,

De pórszülőknek egyszerű magzatja? -

És a vidéket még egy ifju lakja;

Szegény fiú, a legszegényebb szolga,

Tengődve éli nyomorú világát,

Kit tán megölne sok fárasztó dolga,

Ha nem láthatná néha a leánykát;

A titkon bámult lyányka láthatása

Fogyó erője meghozó varázsa.

Fél rágondolni, hogy kérjen szerelmet

A pór, de gazdag szülők gyermekétől,

Ő, akinek ha jut száraz kenyérből

Egy-két nagyobb falat, sorsán örülhet.

S ő mégis boldog, és azzal beéri,

Hogy a leánykát messziről kiséri.

És a lovagnak kondult a nagy óra,

Mely e világból őt egy másba vitte,

Ahol bitor kény mennykövit nem szórja

Az ártatlanság népének fölötte.

Letették őt az anyaföld ölébe;

Követ nem tettek a halom fölébe,

Mely pajzsa lett az élet búja ellen...

Miért is volna kő? a lyányka szíve,

Halála által kő lett, érzéketlen;

S ha nincsen érzés a szív birtokában,

Az ember mit keressen a világban?

Nem volt a lyányka sem sokáig földi.

Lefekvék, honnan senki fel nem költi.

És a szegény, az árva, árva szolga,

Tüntén egyetlen gyönyörűségének,

Az élet terhét hogy viselte volna?

Végét vetette terhes életének.

Az éjszakának sírnyitó felében

Fölkél a szolga, és a helyre mégyen,

Hová temették a kedves leánykát;

Akarja látni élte szép bálványát.

De a leánnyal nincs találkozása,

Mert a leány a sírból szinte eljár,

Hogy a lovagnak szellemét meglássa,

S ott vár, ott vár, de szinte hasztalan vár;

Mert a lovag száll messze, messze tájra,

Elszáll megnézni: rab-e még hazája?