HÁT IMÍGYEN SÍROK

Fájnak az Életnek fájásai, fájnak

S fájnak orv képei torz, képtelen tájnak,

Szemembe csatornás könnyeket ma vájnak:

Szabadulj el, Öröm, szabadulj el, Bánat.

Örömmel, Bánattal s fakó Szerelemmel

Hitványul megbecsült itt-ott néhány ember,

De még amije volt, azt se nézte szemmel,

Mert az Öröm indít és a Bánat rendel.

Tettem életemet én, nyomorult, pőre,

Néha Dózsa Györgyre, néha csak egy nőre,

Istenem, hisz nem volt sok hasznom belőle

S még mindig távol van Arany drága bőre.

(Mivel pedig mindig kétségesek vannak,

Hadd mondjam el titkát ennek az Aranynak,

Nem amaz Aranynak, kitől verset adnak,

Hanem egy kislyánynak, a legszabadabbnak.)

(Áldja meg az Isten látszó lelke részét,

Áldja meg az Isten a szíve verését,

Áldja meg az Isten, akkor is, ha késék,

A lefeküvését és a fölkelését.)

Mivel pedig vagyok ebben a nagy bajban,

Ordítok, ordítok: nagy baj van, nagy baj van,

Hiszen nem fürdettek mindig tejben, vajban,

De látni kell engem elröpült méhrajban.

Sohse kívánkoztam nagy erdőket nyírni,

Fájásokat fájón, fájlalva lebírni,

De szeretek olykor s manapságig írni

S fájó fájdalmamat imígyen kisírni.