Hát jártam ott is...

Hát jártam ott is... régi otthonodban.

Az üres fészek mélységeit mértem,

Lelked nyomait félve tapogattam.

Vázlatok, képek, írott lapok... tervek:

Nagy, drága, rendezetlen hagyaték - -

Káprázó szemem előtt ellebegtek.

A műterem... Túl változáson, végén

Még minden zugból Te tekintettél rám

Derült szemmel, - én húnyt szemű Testvérem.

Nyugodt voltam, fájdalmasan nyugodt.

Tudtam: az üvegtetőn át lassan kicsaltak,

Magukhoz vontak fel a csillagok.

Tudtam: vonzott a festhetetlen Kép,

Az örök fészek, örök menedék,

A Műhely, hol nincs vázlat, töredék,

Te odaszálltál, dél-szerelmes lélek

Elköltözésre mindíg-kész madár.

Az elhagyott, a földi műteremben

A kecskelábú asztal most is áll.

Tudod, amelybe mindíg belebotlott

Mindenki, és Te magad is naponta.

Ott áll a furcsa munka-asztalod,

De nincs most rajta más, csupán a képed,

Fénykép, kulcsolt kezű, magasba-néző,

Szem, mely így szól: Uram, ha akarod...

Oda tettem most egy cserép virágot,

Sokbimbós cikláment, húsvét előtt.

Virágozzon Neked az ünnepen,

Itt, az elhagyott földi műteremben.

A virágot oly gyönyörűn szeretted,

Tán észreveszed a képed előtt,

Ha felnézel, ha elfordulsz is: látod

Az ügyetlenül odatett virágot.

S ha láttad, buzgó igyekezetemben

Hogyan botlottam meg a kecskelábban, -

Nevettél bizton, csengőn, édesen

Ott, abban a szent és fényes világban,

Ahol fölényes minden mozdulat

S a lélek nem botlik meg önmagában.