Hát ők?

Heteken át,

Hosszú heteken át,

A lebocsátott függönyökön át,

A haldokló nyár s a születő ősz

Egy-egy elsikló sárga sugarát

Fogta csak fel szemem.

Háttal feküdtem ablaknak és égnek

S az egész teremtett világ nekem

Oly távoli volt s olyan idegen.

És tudtam jól, az Isten szép világát

Hajszál kötötte össze csak velem.

S tudtam, e hajszál könnyen elszakad,

S a reménytelen éjszakának sokszor

Átadtam magamat.

Vagy kérdeztem kihívón, keserűn:

Hol vagy Isten? Mit értek emberek?

Mit számíttok nekem?

Kicsoda könnyít az én terhemen?

Pedig milyen jó dolgom volt nekem!

S jaj ők:

A valósággal poklot szenvedők,

A nyomorultak, fázók, éhezők,

A betegek, az ápolatlanok,

A börtönök lakói,

A bűnös és a bűntelen rabok.

Bukott hatalmasok.

S a hűség hősei,

Kicsik, nagyok.

A Szenvedés állandó dallamára

Vérrel kottázott sors-változatok.

Tépett képek -

Ahogy most villanva elibém lépnek:

Napoleon Ilona-szigetén,

Redostóban Mikes:

Kivetett kagylók tenger fövenyén -...

Kalitkába zárt annyi énekes!

A hadifoglyok szerte a világban,

Állati sorban, hazasíró vágyban,

Egyhangú, szürke, tompa mélabúban -...

És Kuncz Aladár Noirmoutier-ban.

Jaj ők!

Az igazában poklot szenvedők!

S itt, most, mindenki, aki valaki

Egy csontignyúzott népnek fiai.

Ha panaszkodtam, - nem panaszkodom -

Mi voltam én?

Kényeztetett beteg

Egy kipárnázott szoba lágy ölén.

Hős nem voltam, és nem voltam lovag -

Kis változat a komor Dallamon:

A Szenvedésnek epigonja csak.