Hattyú kutyám

Hattyú kutyám.

Ülj itt s vigyázz a házra,

te farkasok szelíd, fehér fia,

ős embergyűlölő, kinek a léptünk

álmatlan, éber neuraszténia.

Ne engedd, hogy istentelen lerontsák,

mit szívből, agyból raggatott a kéz.

Hadd álmodozzon pár évig a gazdád

a körbe, mely szűk és bezárt egész.

Kik messze vannak tőlem és igémtől,

ne jöjjenek át soha a falon.

Ott túl úgyis az utca van, az utca,

rokontalan szivemnek borzalom.

Állj a határnál, híven, régi jelkép,

igaztalan világban az igaz,

tiltó szoborként nyúlj el a küszöbre,

fajtám őrzője, bölcs, magyar kuvasz.

Most jöjj ide.

Leckét adok tenéked.

Nyisd rám ködös, rövidlátó szemed,

amelybe jóság és örök gyanú van.

Őrizd a csöndet mindenek felett.

Mard el veszetten, aki megzavarja

s a semmiségről fájón zakatol,

mert énreám még hosszu-hosszu út vár,

s munkás kezembe hittel jár a toll.

Aztán ne haragudj a koldusokra,

kik bámulják, szegények, a kaput,

és a holdfényben állanak soványan,

hiszen azoknak annyi a bajuk.

Inkább figyeld talán az irodalmat,

s ha erre jár nehány sunyi utas,

és meghallod, hogy engemet ugatnak,

légy szíves, és reájuk te ugass.