HATTYÚDALFÉLE

Bizony, bizony csehül vagyunk!

Mellem szorúl, majd megfulok,

S szivem táján valami rág...

Belőled én, árnyékvilág,

Aligha el nem patkolok.

Hányszor kivántam a halált!

És most midőn már közeleg,

Midőn félig rám lehele:

Olyanformán vagyok vele,

Mint a mesében az öreg.

Hiába! bármi a halál,

Az élet nála többet ér.

Van ottan béke - semmi más;

Van itten bú - de vígadás

Kéjében is pezsg ám a vér.

S én már maholnap elhagyok

Örömeket, fájdalmakat.

Most gomblyukamban a virág,

S ha újra zöldül a világ:

Talán sirom halmán fakad.

S ti majd, ti jó fiúk, kiket

Hozzám barátság lánca köt,

Kikkel most annyi éjszakát

Fölségesen virasztok át:

Gyászoltok a halott fölött.

De én azt mondom, társaim,

Hogy engem ne gyászoljatok;

Természetünktől az elüt -

Mert tudjátok, velem együtt,

Ti mind víg fickók voltatok.

Jertek ki hozzám legfölebb,

S ha állotok sirom körűl:

Vigan hangoztassátok itt

Holt cimborátok dalait

A múlt idők emlékeűl!