HATVANEGYEDIK EGY KATONAÉNEK, IN LAUDEM CONFINIORUM

Vitézek, mi lehet ez széles föld felett

szebb dolog az végeknél?

Holott kikeletkor az sok szép madár szól,

kivel ember ugyan él;

Mező jó illatot, az ég szép harmatot

ád, ki kedves mindennél.

Ellenség hírére vitézeknek szíve

gyakorta ott felbuzdul,

Sőt azon kívül is, csak jó kedvébűl is

vitéz próbálni indul,

Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik,

homlokán vér lecsordul.

Veres zászlók alatt lobogós kopiát

vitézek ott viselik,

Roppant sereg előtt távol az sík mezőt

széllyel nyargalják, nézik;

Az párduckápákkal, fényes sisakokkal,

forgókkal szép mindenik.

Jó szerecsen lovak alattok ugrálnak,

hogyha trombita riadt,

Köztök ki strázsát áll, ki lováról leszáll,

nyugszik reggel, hol virradt,

Midőn éjten-éjjel csataviseléssel

mindenik lankadt s fáradt.

Az jó hírért, névért s az szép tisztességért

ők mindent hátra hadnak,

Emberségről példát, vitézségről formát

mindeneknek ők adnak,

Midőn, mint jó rárók, mezőn széllyel járók,

vagdalkoznak, futtatnak.

Ellenséget látván örömmel kiáltván

ők kopiákot törnek,

S ha súlyosan vagyon az dolog harcokon,

szólítatlan megtérnek,

Sok vérben fertezvén arcul reá térvén

űzőt sokszor megvernek.

Az nagy széles mező, az szép liget, erdő

sétáló palotájok,

Az utaknak lese, kemény harcok helye

tanuló oskolájok,

Csatán való éhség, szomjúság, nagy hévség

s fáradtság múlatságok.

Az éles szablyákban örvendeznek méltán,

mert ők fejeket szednek,

Viadalhelyeken véresen, sebesen,

halva sokan feküsznek,

Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója

vitézül holt testeknek.

Óh, végbelieknek, ifjú vitézeknek

dicséretes serege!

Kiknek ez világon szerteszerént vagyon

mindeneknél jó neve,

Mint sok fát gyümölccsel, sok jó szerencsékkel

áldjon Isten mezőkbe!