HATVANI

Kitelt az év, a perc lejára,

Hogy Debrecen hires tanára,

Mint vérrel esküvé egy rossz nap,

Átadja székét - a Gonosznak.

Az ifjuság tömöttebb rendben

Gyűl össze a hallóteremben,

Meghatva titkos borzalomtul,

Midőn az éji óra kondul.

Nincs semmi nesz. Hallgatva várnak.

Jöttére a tudós tanárnak,

Ki a fekete könyvben olvas,

S korán arannyá válik a vas.

Mi sors vár rád a csillagokban,

A csíziónál tudja jobban,

Bölcsek kövét régóta birja,

Nap- s holdfogyatkozást megirja.

Télen, szobában, érlel dinnyét

Csiklándni a vendégek ínyét,

S az asztallábból, mint varázslás,

Csapon dől a tokaji máslás.

A szobapadlón vizet áraszt,

Hogy nem lelsz egy tenyérnyi szárazt,

Sikolt, ugrál a női vendég:

De a víz egyre árad mindég.

Mert ezt kétségtelen forrásból

(Ki más után, ki hallomásból)

Az ifjuság vallotta szentnek:

Vénebb diákok nem füllentnek.

Most e percet borzadva várja

Midőn belép híres tanárja,

Nincs semmi zúgás, - légy ha rebben

Meghallik a népes teremben.

Sötét az éj. Künn vad vihar dul,

A szélkakas meg-megcsikordul;

Benn ösztövér gyertyák lobognak

Elősejtelmén nagy dolognak.

Az asztalon pedig halommal

Egy gólyalábu cirkalommal

Sötét, kormos edények állnak:

Eszközi bűvös mágyiának.

Ott serpenyő, ott szerteszéjjel

Kisebb-nagyobb szelence, tégely,

Üvegcső, lombik és retorta...

Tán a - majd megmondám ki hordta!

Mellettök egy magasabb állvány,

Fából csinált rezes nagy bálvány,

Üvegtányérral, mint malomkő:

S ha hozzáérsz megüt a mennykő.

De ím az ajtó, tudniillik

A műterem ajtója, nyílik

S jő a tanár, miként szokása...

Nem a tanár! csak képe-mása.

A suhogó fekete öltöny

Halkal seper végig a földön,

És kezdi, mint dologhoz értő,

Beszédjét a ravasz kisértő.

De, mint ama bölcs csízióban,

Homály uralkodik a szóban:

Mi a planéták befolyása?

Mit jósol a tenyér vonása?

Kik e s ama jegyben születnek,

Sírnak-e többször, vagy nevetnek?

A telihold, a görbe ujság

Szeszélyiből mi a tanulság?

Ha tigris a medvét lebirja,

(Mikép Albertus Magnus irja,

Vagyis ha két érc egybeolvad)

Hogy áll elő más oktalan vad?

Mind e csodát kifejti bőven

S mutatja tűzön, serpenyőben;

Sok görbe szám s ABRACADÁBRA

Firkáitól hemzseg a tábla.

De, amint egy gonosz planétát

Rajzolna, elejti a krétát:

Egy kis deák (röstebb a nagyja)

Utána szökken és feladja.

Hanem... egek!... az ifju sápad,

Meglátva egy pár csodalábat;

„Lóláb!” suttogja félelemben,

„Lóláb!” fut végig a teremben.

S egyszerre, mint vihar zugása,

Dördül az ének harsogása,

Merész hangon, őszinte hitben:

„Erős várunk nekünk az Isten!”

És mind magasbra szárnyal a szó,

Üvölt a discant, búg a basso,

Mikéntha Luther lelke szólna:

„Ha e világ mind ördög volna!”

Egy pillanat... kénkőszag érzik,

Hová lett a kisértő? nézik:

Hült helye a tanári széken,

Maga?... tán már pokolfenéken.

De a tanár jő, a valódi,

(Többé vele nem bir Asmódi)

S mi a természet zára, nyitja?

Isten-dicsőségül tanitja. -