[HATVANNEGYEDIK] ANIMUM INGRATITUDINEA MATAE MAERENTEM IPSEMET SOLATUR

De mit gyötresz éngem most, keserves lelkem?

Nincsen anélkül is elég sok veszélyem,

Hogy te is oly búval keserítesz éngem,

Kin csak örül, tudod, édes ellenségem?

Ha hozzád hajlana, mégsem volna csuda,

De az lehetetlen, bár maga kívánna,

De magad jól tudod, hogy nem is kívánja,

Azért felejts el, mert nincs több orvossága.

Ily háládatlanság nemcsak rajtad esett,

Sámson is csak szép Dalila miatt veszett,

Ellenség kezében Fulviust mi ejtett,

Ha nem felesége, kivel ő sok jót tett?

Egyéb bűn jutalmát az fejedelmekre

Bízta Isten, e földi törvéntévőkre,

De az háládatlanság szörnyű vétkére

Maga visel gondot megbüntetésére.

Azért bízd őreá bosszúd megtorlását,

Higgyed, megmutatja rajta is ostorát,

Feledékenséggel viseld szíved kárát,

Mert az nyerhetetlen, másnak adta magát.

Lám, mind szívet, elmét, Isten nem rosszt adott,

Hát miért kesergesz? Ne hadd el magadot!

Szemérem ez tőled, ki másnak tanácsot

Szoktál gyakran adni, hogy bú így meghajtott!

Ébredj fel azért már keserves sok búdból,

S ne gondolkodjál ez rút bosszúállásról,

Bizonyíts evvel is meg, hogy szereted jól,

Mert nem illik hozzád, hogy róla gonoszt szólj.

Háládatlanságán sírván szeretőmnek,

Mostan szerzetteték tőlem ez kis ének,

Kiben az a tanács légyen mindeneknek,

Hogy senki ne higgyen soha szerelmének;

Indulnak oly könnyen mert ők ide-s-tova,

Mint szinte aszú ág szél fuallására,

Böcsülik maguk közt s tartják legnagyobbra

Azt, aki közülünk többet ejtett búra.